A minapi balsikerű eset után hadd hívjuk fel a figyelmet a BKK május végén indult társadalmi egyeztetéseire. Jó lenne, ha mindegyikben minél inkább hallatná a hangját a budapesti közvélemény, mivel a témák érdekesek, és mindegyikben jelentős előrelépési potenciál szunnyad. Vannak azért buktatók és kisebb-nagyobb hibák is az egyes történetekben, de mivel a konzultációk ideje rövid, egy nagy posztban tárgyaljuk mind a három aktuális kérdéskört.

A kérdés egészségbeli, környezeti fenntarthatóságbeli, esztétikai, közérzeti vonatkozásaira hamar fittyet hányva sokszor felmerül a kérdés, hogy mégis, hogyan élhet meg Budapest a mainál sokkal kisebb autóforgalommal. Hát, hogyan lehet a mainál kevesebb autóval élni?! S ha már mindenáron szükséges a mai mennyiségű autó, akkor hová tennénk őket, amikor az utcákat visszaadjuk az embereknek? Hosszadalmas okfejtések és urbanisztikai, közlekedésügyi érvelések helyett ezekre a kérdésekre választ adhat egy (mozgó-) kép, egy érzés, egy bemutatott életkép. Képzeld el így, ez így már egyszer működött Budapesten is! Aztán persze utánagondolunk, hogyan passzolnak a részletek a XXI. századba is.

A korabeli filmkészítő figyelmét túlságosan lekötötte az a szép egyenruhás vonulás (ott „történt valami”), de minket azok a részek érdekelnek, ahol éppen nem történt semmi, csak folytak a korabeli utcai hétköznapok

Amikor csak bele lehet szólni valamibe, arra örömmel bátorítunk mindenkit. Most ez a bátorítás egészen kevéssé örömteli, hiszen egy társadalmi egyeztetésnek látszó tárggyal állunk szemben: nem kíváncsiak a véleményünkre, de legalább a társadalmi egyeztetésként meghirdetett változtatáscsomag is teljesen rossz. Arra azért bátorítunk mindenkit, hogy a nem erre szolgáló két szövegdoboz egyikében megírja, amit gondol. Sajnos a „társadalmi egyeztetés” két hetének egyikéről már le is maradtunk, de még pótolható a gerillavélemény-cúnami.

Pirossal vagy kékkel írjunk róla? Ha kékkel, akkor nyugodt életünk lesz (egy darabig), diadalként fogadunk el minden helyére rakott utcakövet, minden elültetett árvácskát, minden, az amortizációpótlástól messze elmaradó buszbeszerzést – amit aztán lehetőleg facebook-hirdetésben jelent be saját eredményként Fürjes Balázstól a BFK-n és a városházán át a BKK vezetéséig mindenki –, és egyet sem gondolunk a tényleges jövővel: ennél azért a puszta megmenekülésért is sokkal gyorsabban kellene cselekedni. Ahhoz, hogy Budapest egésze élhető és a XXI. század győztese legyen, pláne.

Ha pirossal írunk, akkor az elénk vetített „siker”, a fontolva haladás nem fog minket sose kielégíteni. Mindig mögé akarunk nézni, mindig látni fogjuk, hogy ennél sokkal több kell, nem leszünk annyira nyugodtak, hanem követelőzni fogunk, és ezzel hozzájárulunk legalább ahhoz, hogy a fontolva haladók ne ússzák meg még a fontolva haladás nélkül is. Persze, az nem elégít ki minket, nem is szabad, hogy kielégítsen, de legalább megvan. Nyugtalan követelőzésünk oka, hogy az élhető Budapest és a közép-európai városrégiók versenye ennél sokkal-sokkal többet érdemel.

Úgy kéne befejezni, hogy „lesz”, de azt most nem tudjuk – csak reméljük, és ezután is kidolgozzuk érte a belünket, de az a mi bajunk. Annyi viszont bebizonyosodott a mostani választásokon, hogy polgári Magyarország nem is nagyon volt. Ez valamennyire jó hír is, mert ezek szerint nem semmisült meg, nem omlott össze, nem szenvedett vereséget, hanem kiderült, hogy egy szűkös, de valójában teljesen üres piaci résbe kell benyomulni ezzel az ajánlattal.

Ha arra keressük a választ, hogy milyen módon hozta el ezt a letisztult állapotot a baloldal megsemmisítő veresége a 2022-es választáson, el kell indulnunk a polgári ajánlat múltbeli nyomait keresni. Magától értetődően megtaláljuk, hogy egyszer már létezett politikai termékként, és állítólag úgy kellett volna eladni, mint a mosóport, de végül úgy alakultak a dolgok, hogy idén pont a Fidesszel szemben kellett volna ugyanezt eladni. Azok ellen, akik annak idején termékként kitalálták, reklámozták, és talán régen még tényleg el is akarták adni.

A kétosztatú politikai térből pedig egyenesen következik, hogy most akkor pont a baloldalnak kellett volna eladnia a polgári Magyarországot. Pont, aki ellen annak idején ki lett találva. De végeredményben látjuk, hogy ők sem tudták eladni, s azt is sejtjük, hogy nagyrészt azért, mert náluk sem volt meg. Próbáltak egy mozifilmet vetíteni az ország elé, amiből annak kellett volna kiderülnie, hogy náluk van, de ezt a célközönség – a meggyőzendőek, az átcsábítandóak, az apolitikusak halmaza – nem vette be. A törzsközönség pedig vagy bevette, vagy nem, de nekik úgyse kellett már semmit bevenniük, hiszen ők törzsközönség.

A friss négyes metrós cikksorozatunk első két darabja alapján vegyesen állunk: eddig egy konstruktív (a kiegészítő hálózat visszaerősítéséről) és egy „destruktív” cikkünk van (az állomáskiosztás és a kelenföldi végállomás visszavonhatatlan förtelmeiről). Most erősítjük a konstruktív oldalt, mégpedig a Budaörs felé való rövid távú fejlesztéssel. Sajnos, ez nem metróhosszabbítást jelent, mivel a vonal egyik nagy (vagy a legnagyobb) hibája pont az, hogy olcsón, költséghatékonyan továbbfejleszthetetlen. Olyan kiegészítő (gyors-) buszvonalakról fogunk beszélni, amelyek a kritikus 2020-as évtizedben átmeneti megoldásként, de a távolabbi jövő megalapozásaként Budaörs és vonzáskörzetének javát szolgálják. Ezek amellett, hogy „arra a kis időre” befoltozzák a hálózat lyukait, a valamikori metróhosszabbítás előképeként arra is alkalmasak, hogy a hosszabbításra mutatkozó, ma még rejtett igényt is felmérjék, láthatóbbá tegyék.

A múltkori hasonló, de okkal pesszimista gyűjtőposzt után most álljon itt két halvány reménység. Az első, hogy az örökségvédelem mégiscsak előre is tud haladni. A második, hogy talán tőlünk is merítettek a fővárosi döntéshozók, amikor realizálták, hogy a gellérthegyi sikló nem fogja teljesíteni a vele szemben támaszott elvárásokat. (Sajnos, közben mindezt a világpolitikának az ezredforduló óta legbaljóslatúbb fordulata árnyékolja be: ideje realizálni, hogy a XXI. század rosszabb lesz annál, mint amit akár 1990-ben, akár 2000-ben, vagy akár tavaly vártunk tőle. Pedig a klímaválsággal és az ellene nyögvenyelősen se vívott harccal eddig se voltak túl fényesek a kilátások.)

Egy hete jelent meg Vitézy Dávid facebook-oldalán a hír, hogy Rákospalota–Újpest vasútállomás jövőjéről is folyik a gondolkodás a Budapesti Fejlesztési Központban (a BFK felületein ugyan nem találtuk a hírt, de a mai „fészbúkos” világban ezt is hivatalos BFK-közleménynek tekinthetjük). Ahogy mindig, most is örömmel tudatjuk, hogy a közlemény lakossági visszajelzésekre is buzdít – persze a szintén mindig hangoztatott korlátokkal: a társadalmasítás nem kis részben a kész helyzetek művészete. Mindenesetre mi is megtesszük a régebben közölt anyagainknak megfelelő visszajelzéseket, amelyeket – fészbúkos világ ide vagy oda – az odakommentelés mellett majd levélben is elküldünk; emellett mindenkit buzdítunk most is arra, hogy visszajelzéssel támogassa ezt, vagy tegye meg saját észrevételeit.

A BFK-nak az a látványterve, amiről az általuk kialakítandó állomási keresztmetszetet sejtjük (az állomástól jobbra látható három új kockaház, reméljük, nem komoly felvetés)

A Fővárosi Önkormányzat Főpolgármesteri Hivatalának Városépítési Fősztálya még januárban tett közzé egy nagyon érdekes és előremutató felhívást: előre szeretnének lépni Budapest „nem régi” (modern és szocialista realista) épületeinek védettsége terén (ez részükről a fővárosi helyi védettséget jelenti), és ehhez kívülről is várnak javaslatokat. Budapest épített örökségének védelmét rendkívül fontosnak tartjuk, ezért örömmel tettük meg a javaslatainkat.

A héten három általunk is frissen körbeszaglászott ügyben voltak fejlemények. Nem állhatjuk meg, hogy ne reagáljunk ezekre – a három hír, a három reakció közös tanulsága viszont nagyon nem lesz pozitív. Úgy tűnik, ahelyett, hogy Budapest fejlesztése, a városról való gondolkodás elindulna a kívánatos irányba – a fenntartható, emberléptékű és gyors, hatékony beavatkozások felé –, pont az ezzel ellentétes terheinket vagyunk csak hajlandóak továbbcipelni. A tetteket, az észérveket háttérbe szorító politikai játszmák „kultúrája”, a bolhából is nagyprojektet csinálás szeretete, mely megöli a hatékonyságot, a megfontolt, de határozott gyorsaság helyett a lassú, de eközben sem elgondolkodó ügyintézés, a merész tettek helyett a valódi változástól való félelem a norma.