Úgy kéne befejezni, hogy „lesz”, de azt most nem tudjuk – csak reméljük, és ezután is kidolgozzuk érte a belünket, de az a mi bajunk. Annyi viszont bebizonyosodott a mostani választásokon, hogy polgári Magyarország nem is nagyon volt. Ez valamennyire jó hír is, mert ezek szerint nem semmisült meg, nem omlott össze, nem szenvedett vereséget, hanem kiderült, hogy egy szűkös, de valójában teljesen üres piaci résbe kell benyomulni ezzel az ajánlattal.
Ha arra keressük a választ, hogy milyen módon hozta el ezt a letisztult állapotot a baloldal megsemmisítő veresége a 2022-es választáson, el kell indulnunk a polgári ajánlat múltbeli nyomait keresni. Magától értetődően megtaláljuk, hogy egyszer már létezett politikai termékként, és állítólag úgy kellett volna eladni, mint a mosóport, de végül úgy alakultak a dolgok, hogy idén pont a Fidesszel szemben kellett volna ugyanezt eladni. Azok ellen, akik annak idején termékként kitalálták, reklámozták, és talán régen még tényleg el is akarták adni.
A kétosztatú politikai térből pedig egyenesen következik, hogy most akkor pont a baloldalnak kellett volna eladnia a polgári Magyarországot. Pont, aki ellen annak idején ki lett találva. De végeredményben látjuk, hogy ők sem tudták eladni, s azt is sejtjük, hogy nagyrészt azért, mert náluk sem volt meg. Próbáltak egy mozifilmet vetíteni az ország elé, amiből annak kellett volna kiderülnie, hogy náluk van, de ezt a célközönség – a meggyőzendőek, az átcsábítandóak, az apolitikusak halmaza – nem vette be. A törzsközönség pedig vagy bevette, vagy nem, de nekik úgyse kellett már semmit bevenniük, hiszen ők törzsközönség.
Van (volt) tehát egy Fidesz-féle polgári Magyarország, amit már régóta nem is reklámoznak, de hívei még mindig a Fideszre szavaznak. Van emellett egy baloldali polgári Magyarország, aminek a létezését hasonlókképpen csak a baloldali szavazók hiszik el. Olyan polgári Magyarország mint ajánlat nincs a politikai palettán, amelyik képes lenne a két oldaltól függetlenül szavazókat vonzani.
Még mindig hatásos kampányelem volt. Csak annyit kellett volna pontosítani, hogy ki a 100% Gyurcsány. Hát, Orbán. Persze, ez visszafelé is igaz.
Ebből talán a legaggasztóbb az, hogy azért a két nagy kurzus közti térben – ahol a Sétáló Budapest is van, és ahová a baloldal eléggé egyedül maradt miniszterelnök-jelöltje is próbálta magát pozicionálni – létezik párt, illetve léteznek pártkezdemények, azonban most még az ő ajánlatuk se talált célba (az utóbbiaké annyira, hogy végül el se indultak a választók kegyeiért folyó versenyben, de az általam remélt 5%-ra a Kutyapárt polgári ajánlata se volt elég). Ez azért aggasztó, mert itt már nem a másik szekértáborba való átlátogatás gátját kellett volna leküzdeni, hanem „csak” a függetlenedését. Az igazi polgári ajánlat viszont még ennyire se volt elég. Ez a legpesszimistább következetetésekre is lehetőséget ad, és abszolút értelemben mutatja a polgári társadalomeszményre való fogékonyság hiányát.
Ugyanakkor a választás fő tanulsága pillanatnyilag az, hogy most már feketén-fehéren látjuk, hogy igazán nincs polgári baloldal (sem), hiszen a nagy összefogás trükkje mint demokratikus ígéret is csak az egyre zsugorodó baloldali törzsközönség szimpátiáját volt képes elnyerni; az attól középre – vagy bármerre – álló szavazókét nem. Ennek okait kell most tudatosítanunk, mert az, hogy „Gyurcsány” nem elég – bár központi része a magyarázatnak. De mi ez a magyarázat?
A magyarázat az, hogy a 2022-es választáson kínált, baloldali polgári Magyarország is legalább ugyanolyan hamis, mint az, amit a Fidesz már rég levett a polcról. Ehhez nézzünk meg pár jelenetet a baloldal által vetített mozifilmből, ami nem egy 2022-es kampányfilm, hanem egy olyan műsor, ami már évtizedek óta pereg előttünk.
Az egyik hazug baloldali jelenet: mi vagyunk a Nyugat
Döbbenetes de az emlékeimmel összecseng Tölgyessy Péter beszámolója az ezredforduló körüli időkből: Orbán Viktor első és – főleg innen visszanézve – igazán mérsékelt kormányzásának a ciklus végére nagyon negatív sajtója volt mind idehaza, mind Nyugaton. Olyannyira, hogy ahogy Tölgyessy mondja, kétségkívül Gyurcsány Ferenc volt a nyugaton legnagyobb lelkesedéssel fogadott kormányfő (persze, addig még egy Medgyessy-intermezzo is eltelt, de ki emlékszik már arra, ki tartja lényegesnek?).
Ismét: Gyurcsány Ferenc volt az a kormányfő-aspiráns, akinek trónralépését a hazai médiavilág és értelmiség (vagy bármilyen holdudvar) a legnagyobb hájppal tudta körülövezni és előkészíteni Nyugaton a rendszerváltás óta eltelt teljes három évtizedben. Ez arról tudósít a mának, hogy milyen erős – széleskörű internethasználat hiányában még a mai, jobboldalinál is sokkal erősebb! – baloldali média- és „közbeszédfölény” volt akkor, és ez a domináns véleményfelhő milyen jó kapcsolatokat ápolt a nyugati partnereivel.
Ma már persze baloldai médiafölényről beszélni vicces, a nyugati kapcsolatok emlékéből kinőtt sorosozás és egyéb konteók pedig egyenesen röhejesek, de észre kellene venni az egésznek a hiteles igazságmagvát, és a mai építkezéskor (Mi az az építkezés?) reagálni rá, levonni a tanulságokat. Értékelni, hogy ez az erőből felépített propaganda-légvár is mennyire visszaütött azóta. (Első tanulság: igenis bőven volt erő felépíteni ezt a légvárat; második tanulság: teljesen hiteltelen volt; harmadik tanulság: úgyis visszaütött, azóta nyögi ezt a baloldal és minden szövetségese.)
Mindeközben, ami a személyes benyomásaimat illeti, Gyurcsány Ferenc nem máshogy kezdte nagypolitikai pályafutását, mint egy Orbán-epigon pojácaként. Ellenfele módszereinek sikereit elismerve posztkommunista ex-KISZ-es oligarchából olyanná akart válni, mint ő – ez volt az ő sikerreceptje, semmi más. És ezért az emberért lelkesedett akkor a nyugati média! A mintakép ellenében! (Azt a logikusabb lehetséges értelmezést, hogy Medgyessyvel szemben tetszett nekik ez az Orbán-szerű valami, most tegyük félre mint teljesen valószínűtlen és mindenképpen sokkal kisebb lelkesedést indokoló lehetőséget.)
Eközben Orbán Viktor és a Fidesz a 2002-es első fordulóig komolyan elhitte, hogy az elért eredményekkel elég kampányolni. Nem kellenek kommunikációs trükkök, nem kellenek lózungok. Ma már releváns diskurzus tárgya, hogy ez is már csak álarc volt, vagy Orbán polgári mentális konzisztenciája csak később, a vereség hatására bomlott meg (az első válságtünet a „plebejus politikára” való áttérés volt a két forduló között), azonban innen visszanézve hajmeresztő látni, hogy az akkor (még) nyugodt, egészen polgári (-nak tűnő), vagy legfeljebb frissen megzavarodott Orbán utódpárti eredetű, nem teljesen tiszta körülmények között nagyvállalkozóvá lett, virtigli posztkommunista kihívóját tartotta három évtized alatt a nyugati sajtó Magyarország legígéretesebb kormányfő-aspiránsának.
Egy másik hazug jelenet: Orbán tehet mindenről és az ellentettjéről is
Itt van egy, a kampány utolsó hetére időzített „tanulmány” (vagy „tényfeltárás”) arról, hogy hogyan reagált Orbán Viktor a 2002-es vereségre. Mint fenti jelenetben is láttuk, ezt a pillanatot tényleg fontos vizsgálni, mivel komoly érvek szólnak amellett, hogy – minden már addig is meglevő hibája ellenére – itt siklott ki Orbán személyisége és küldetéstudata. Lehet, hogy korábban is „olyan” volt, csak jobban palástolta, lehet, hogy csak a viselkedését és nem a gondolkodását változtatta meg ekkor, de ez akkor is egy hatalmas töréspont, s ezért van értelme vizsgálni, hogy milyen mély változást jelentett ez akkor nála.
De miért kell ebbe a vizsgálatba a démoninál is ördögibb, már-már természetfeletti magyarázatokat beleerőltetni? A foci körül forog Orbán élete, az biztos, de miért állítja a szerző azt, hogy a Fidesz-tüntetésre szállító különvonatok miatt volt a 2002-es második forduló már tényleg olyan, mint egy kiemelt fontosságú meccs? Minden különvönat focimánia akkor? Vagy csak Orbán Viktoré? S addig sose volt különvonat és sose volt meccshangulat, ekkor pedig hirtelen lett? Vagy nem lehet, hogy a különvonat csak egy hatékony személyszállítási logisztikai eszköz, amit célszerű volt használni?
Miért kell továbbá valami természetfeletti álnokságként feltüntetni, hogy Orbán meghonosított olyan kampányfogásokat, amelyeket azóta amúgy mindenki – még a nagyon művelt és européer ellenzék is – átvett tőle? Én ezektől hányok, de ha más is, akkor mondjuk nem éppen arról kellene beszélni, hogy maradjon a Fidesz ilyen, és az ellenfelei tisztítsák meg magukat ezektől a technikáktól? Vagy elismerni, hogy ha ez az új hullám, akkor a Fidesz maximum első innovátor volt az országban, de semmiképpen sem egy túlvilági erő ezen a téren?
Miért kell olyan sületlenséget sugalmazni, hogy Orbán találta ki a semmiből azt, hogy egy választás vesztese csalással vádolja az ellenfelét, és azóta ez a találmány terjedt el egészen Trump Capitolium-foglalásáig? Mennyire hihető, hogy ezt a taktikát azelőtt senki sem alkalmazta soha? Vagy Orbán tehet már a jégverésről is?
Nem lehet, hogy Orbán Viktor csupán a demokrácia egy zseniálisan ügyes ellensége (vagy 2002-től, vagy világ életében), de emellett a baloldal se volt soha a demokrácia épkézláb védelmezője (finoman fogalmazva)? Így talán racionálisabb és agyilag kezelhetőbb magyarázatot találnánk arra, hogy a politika színvonalával hogyan csúsztunk le egészen idáig. Főleg úgy, hogy azért – lássuk be – a kétezres években sem indultunk már igazán magasról.
A film hazug kezdete: összefogás, mi más?
A teljes történet értékeléséhez a két fenti jelenet mellé talán a legjobban még egy egészen régi, a kilencvenes évekből származó jönne jól – mondjuk a taxisblokád és a Demokratikus Charta, majd az utódpárt 1994-es visszajövetele környékéről. Bármennyire hosszú, érdemes részletesebben is elovasni.
Valahogy úgy kezdődik, hogy a „demokratikus ellenzék” sürgős és teljes összefogására van szükség, hogy megmentse az országot a jobboldaltól (ekkor éppen 1991-et írunk!). Az akkori jobboldaltól, ami ellen manapság már röhejesen hangzó kifogások születtek; a kialakuló hideg polgárháború eszkalálódása előtt (ennek tetőpontja abban a ciklusban olyan személycserékben, kirúgásokban testesült meg, amelyeket manapság szintén szinte észre se vennénk) nagyjából olyan kifogásokról van szó, hogy „Bár a kormánykoalíció centruma a szociális piacgazdaság és a többpárti demokrácia alapelveit hirdette irányadónak, restaurációs nyelvezete idegen volt a liberális értelmiség és a sajtó többségének szekuláris, modernizáló beszédmódjától.”.
Talán nem érdektelen részlet, hogy az elsöprő médiafölényre is támaszkodva formálódó mozgalomhoz Demszky Gábor Budapestje, az akkori „szabadság szigete” biztosította néha a helyszínt. Budapest legimpotensebb főpolgármesterét négyszer választották újra – 1994-től már az akkori kétharmad által személyre szabott, egyfordulós választási rendszerben –, így húsz évig volt a pozíciójában, mégpedig olyan ígéretekkel, amelyek akkor ártottak a legtöbbet, amikor esetleg megvalósultak. De az akkor és úgy teljesen demokratikus volt.
Visszatérve a fősodorhoz, a csúnya beszédmód már elég volt arra, hogy a baloldal nem egyszerűen ellenzéki, hanem „rendszerellenzéki” pozíciót vegyen fel, és rögvest meg is induljanak bizonyos közeledések, hiszen később már a taxisblokád és a médiaháborús adok-kapok miatt is egyre elkerülhetetlenebbül szükség volt a teljeskörű ellenzéki összefogásra már az Antall-kormány ellen is – amelyet mellesleg innen nézve a baloldal is már mintaszerűen demokratikusnak tart. Az akkori összefogás végül összehozta a film négy történetszálát:
- az 1990-ben megbukott reformkommunizmust,
- azt a kádári nosztalgiát, amivel majd 1994-ben földcsuszamlásszerű győzelmet arat az MSZP (nem a technokrata baloldalisággal győztek, az teljesen biztos),
- illetve az SZDSZ-ben jelen levő baloldali-liberális „alternatív ellenzéket”,
- s végül a jó öreg bivalyerős baloldali gazdasági holdudvart, ami a régi hatalom gazdasági pozíciókká, vagyonná való konverziójából született (gazdasági erejét tekintve érdemes lenne egy összevetést tenni a mai oligarchiával).
Az összefogás végül annyira, de annyira kellett, hogy az 1994-es győzelem után hiába tudott volna kormányozni az MSZP egyedül is, együtt maradt az SZDSZ-szel, és a fenti szálak összepödréséből kialakult a kétharmados baloldali NER: demokratikus mázzal (a baloldal polgári Magyarország termékével), de valójában a legkevésbé sem polgári demokratikus igények szításával (hanem a kádári nosztalgiával) megszerzett teljhatalom, amit kiválóan lehetett használi erre-arra. Azért azt jegyezzük meg itt is, hogy innen visszanézve ez a túlhatalom is rettentő emberarcú volt még.
Ennek a folyamatnak már magától értetődő következménye volt a kétezres évek elején a legdemokratikusabb imázsú, de kőkeményen posztkommunista gyökerű, magát technokratának eladó, valójában korrupt Gyurcsány. Akkor is csak azt a filmet folytatták, ami már a kezdetektől ment. Egyébként könnyen alakulhat ki bennünk az a benyomás, hogy a kilencvenes évek történései a maiaknak még csak ártatlan előképei voltak; de mielőtt ez túlságosan a hatalmába kerítene bennünket, próbáljuk meg kitalálni, hogy maga Gyurcsány mikor is és hogyan válhatott dúsgazdag „vállalkozóvá”.
Meggyőző volt, csak nem volt meggyőző
Végignézte a baloldali közönség a mozifilmet, és hitt. Így lehetett eladni a kádárizmust, a gazdasági holdudvar közpénzből való kitömését, és így lehetett közben felépíteni a baloldali polgári Magyarország délibábját, a megkérdőjelezhetetlen, hozzáértő és európai demokrata baloldal mítoszát, ami mindig hatékonyan palástolja a sötét dolgokat, és ráadásul alkalmas a másik oldal populizmusának, hatalomkoncentrációjának támadására.
Végignézte ugyanezt a jobboldali közönség is, és nem hitt. Látta, hogy mit palástol a baloldal demokratikussága, látta, hogy hogyan és mit szolgál ez a politikai termék, és még ha sajnálta is a jobboldali polgári ajánlat elsüllyedését, esze ágában se volt a baloldali bóvlit választani helyette. A saját bóvli helyett másik bóvlira való rábeszélés itt se ment. Pont, ahogy a baloldaliak se választották a jobboldali bóvlit.
Közben a kádárista szavazókkal történt valami. Mintha egyre többen lennének, egyre inkább ők döntenék el a választást, és mintha a Fidesz sokkal jobban a kedvükre tudna tenni, mint a baloldal. Eközben ugyanennyire érdekes, csak kevésbé döntő, hogy Budapest még sokkal inkább baloldali fellegvár maradt, mint amennyire az ország a jobboldal karjaiba omlott. S ez pontosan annyira érthetetlen az egyszeri polgári szavazó számára, mint a NER, hiszen az, amit Budapesten kormányzás címén a neki eddig jutott 22 és fél éven át a baloldal előadott, összességében ugyanolyan gyatra volt, mint a Fidesz országos teljesítménye. Féldiktatúrát egy önkormányzatban szerencsére nem lehet csinálni, de amit és amennyire el lehetett rontani, országosan és Budapesten is elrontott a baloldal – afféle kis hatalom, kis elrontás, nagy hatalom, nagy elrontás alapon.
2022-ben talán annyival tisztább a helyzet, hogy úgy látszik, baloldali részről most már minimálisra csökkent az elrontás esélye. Persze, vetítik még a filmet, aminek legfrissebb fordulata, hogy „Dobrev Klárával győztünk volna”, de amellett, hogy ez teljesen nyilvánvalóan nem igaz, és nagyrészt csak szegény Márki-Zay Péter további rúgdosására szolgál, az a szomorú helyzet, hogy se MZP-vel, se DK-val nem is akartak nyerni. Ki érezte az utóbbi években baloldal teljesítményén, elszántságán a szoros vereségnél nagyobb ambíciót? Az erős ellenzéki szerep volt az A tervük, hiszen a megélhetés / munka arányban messze az viszi a prímet. Most nekünk azt kell kihasználnunk, hogy még ez sem jött nekik be. Remélhetjük, hogy 2026-ra esetleg ők már nem is lesznek a polgári centrum útjában
Azért szólt e cikk a baloldal „polgári ajánlatának” hamis, haszontalan és hiteltelen voltáról, mert ma, itt és most, a NER erejének még mindig teljében nem fér kétség ahhoz, hogy a Fidesz nem polgári ajánlatot tesz. A baloldal ajánlatáról viszont eleddig túl sokan gondolták (vagy túl sokan hitték azt, hogy elegen gondolják!), hogy alapvetően hiteles, de gyenge. Most viszont bebizonyosodott, hogy a baloldali törzsközönségen kívül hiteles se tud lenni. Kinyílt tehát az erkölcsi tér a polgári centrum megerősödéséhez. Az alapok adottak, a hely adott, most már „csak” erőssé kell válni.
