A fekete lyukak esetében szoktunk a leggyakrabban beszélni az eseményhorizontról egy mindenmentes szójalatte mellett (noha a jelenség más kontextusokban is értelmezhető). Mivel a horizonton bizonyos fizikai mennyiségek szingulárisak, a fizika nem láthat be soha a fekete lyuk belsejébe; bármi van is odabent, arról nem tudunk. Az általunk felfogható, megmérhető világ látóhatára, horizontja itt van. A mi világunk szempontjából felesleges a horizonton túl gondolkodni és vizsgálódni, hiszen annak, ami ezen az oldalon történik, a túloldal nem folytatása, és viszont. 

Nyilván nem ugyanennyire erős szétcsatolódással, de a társadalmi-gazdasági folyamatainkban is közeleg egy eseményhorizont. Akárhogy jövünk is ki a globális fenntarthatósági válságból, és annak is legerősebbikéből, a klímaváltozásból – akár a nagy megoldással, akár egy elképzelhetetlen nagy válsággal –, az e folyamaton túli emberiség élete annyira más lesz, hogy a nagy változásokon túli rendszereink, megoldásaink biztos, hogy nem a mai előképeken és alapelveken fognak alapulni. Ha tehát a mai társadalmi-gazdasági berendezkedésünk fejlesztési stratégiáival, a mai működésünk továbbvitelével az eseményhorizonton túl is foglalatoskodni szeretnénk, ez szükségképpen légvár lesz, nem a valódi jövőről való gondolkodás. 

Számtalan oka lehet ennek, de az egyik egészen biztosan az, hogy a külvárosi tömegközlekedés általában rossz minőségű. Most az egyik fajta külváros, a kertvárosok problémájáról lesz szó: az ilyen városrészekben a hálózat vagy eleve elhanyagolt, földrajzi és időbeli értelemben is ritka szolgáltatást nyújt, vagy a jó öreg „sokat markol, keveset fog” elve alapján igyekszik sokféle kapcsolatot nyújtani (az ellenkező szélsőség egy érdekes gondolatkísérletét veti fel ez a cikk). 

Ennek a „sokat markol, keveset fog” változatnak relatíve nagy befektetett járműfutás mellett is az az ára, hogy a követési idők ésszerűtlenül ritkák. Ilyenkor áll elő a kieső időszakokra jellemző „mentél volna autóval” típusú menetrendi kínálat: ha nem akkor megy a busz, amikor jó időben érkezel a célpontodhoz, akkor feleslegesen korán kell indulnod, vagy ha valami másért nem igazodtál pont a menetrendhez, akkor mire átléped a busz küszöbét, addigra autóval másfél-két kerületnyi távolságra is már megérkeztél volna.

Egyes vélemények szerint nagy próbatétel Vitézy Dávid támogatóinak a legújabb fejlemény, Szentkirályi Alexandra visszalépése. Hát, tényleg bejött, amit Karácsony Gergely, az O1G főpolgármestere jósolt? Összenőtt, ami? Most már Dávid is össze-NER-eződött, fújos lett, ott kell hagyni? Egyfelől úgy gondoljuk, hogy nem. Pont annyira valószínű, hogy a visszalépéssel a Fidesz csak a trutyit kavarja, mint amennyire evidenciaként próbálja láttatni az MSZP–DK–Párbeszéd, hogy ez bizony a kilógó lóláb, maga. 

Másfelől – és ez sokkal-sokkal-sokkal fontosabb – nekünk „mindössze” annyi dolgunk van ezzel a jelenséggel, hogy azt a bizalmat, amit eddig Vitézy Dávidnak adtunk – tudniillik, hogy a mi „sötétzöld” víziónk minél nagyobb részben való megvalósulása szempontjából most ő messze a legígéretesebb jelölt –, mennyiben módosítja Szandi visszalépése, pontosabban a Fidesz egyoldalú támogatása. 

Persze a legnagyobb kihagyott helyzet az, hogy mi nem tartottunk ki, nem szedtük össze magunkat az idei évre. Mindezt úgy, hogy eközben az általunk hőn szeretett és kívánt politikai centrumépítés számára valahogy mégis ideális körülmények keletkeztek. Ki fogja akkor ezt a helyzetet kihasználni, és kik mások hagyták ki (szintén, velünk együtt)? 

Most, hogy a 2024-es önkormányzati választások fajsúlyos budapesti főpolgármester-jelöltjeinek listája teljes, de konzisztens, teljeskörű választási program még egyikük részéről sem jutott el a nyilvánossághoz, érdemes felidézni a Sétáló Budapest örökségét. Mit jelent ma az a bizonyos „sötétzöldség” – aminek megvalósítása szempontjából a 2019–2024-es ciklus lényegében elúszott? Mi az, ami ha megkésve is, a most következő ciklus vezérfonala kellene, hogy legyen? Kinek van esélye ahhoz, hogy felnőjön a feladathoz? Sőt, ki az, aki feketén-fehéren felvállalja akár a Sétáló Budapest örökségét? 

Egyelőre csak egy próbahelyszínen történhet meg a kiszabadítás, az Albertfalva utca megállóhelynél – erre apropót a kerületi közösségi költségvetés ad. A probléma viszont a Fehérvári út mentén általános, ezért bőven tartogat jövőbeli hasonló fejlesztési lehetőségeket; ugyanis a felújításkor iszonyat mértékű korlátabirintusokkal próbálták a tervezők a gyalogosokat azokra a – sokszor jellemzően igen célszerűtlen – irányokra beszorítani, amiket akkor megfelelőnek gondoltak. A villamos- és szomszédos buszmegállók kialakítása sok helyütt az Albertfalva utcaihoz hasonló, ezért az itt javasoltak többé-kevésbé típusmintának is tekinthetőek. Ami az újbudai közösségi költségvetés 15 millió forintos költségplafonját illeti, egy ilyen zebrakialakításnak ebbe bele kell férnie. Ha nem fér bele, akkor nagyon nehéz lesz a jövő. 

Most, hogy már vissza is szívták, talán érdemes összefoglalni, hogy mi is volt ez. Egy biztos: kommunikálni nem sikerült. Ha tehát szakmailag indokolható, jól előkészített, hasznos lépésről volt szó, akkor dupla veszteség érte a céget és a fővárost; hiszen vissza kellett szívni valami hihetetlen nagy jóságot. Ha egy szakmailag téves lépést kellett visszaszívni, akkor végül veszteség nincs, de dupla válságtünet igen: rossz volt, amit, és rossz volt, ahogy (nem) kommunikált a BKK. 

És esetleg érdemes egy kicsit a részleteken is elgondolkozni. 

Gondolkodásindítónak egy életkép: budapesti utasok várnak a járatukra egy megállóban. Mindegy, mennyit? (A kép innen van.)

Mi is megtettük az észrevételeinket a Rákosrendezőre tervezett és Egyesült Arab Emirátusok-beli befektetők által megvalósítandó ingatlanfejlesztési beruházással kapcsolatban. Pontosabban ez a beruházást (is) előkészíteni hivatott nemzetközi együttműködési szerződés tervezetének konzultációja, de a tervezet többi része annyira általános, hogy méltán tekintjük a rákosrendezői beruházás előkészítésének. 

Ahogy máskor, ebben az évben sem jött át sok minden, amiről írtunk. Ezek közül is a legfontosabb és legáltalánosabb az, hogy azt a bizonyos fenntartható jövőt nem lehet még nagyobb, még zöldebb, még drágább beruházásokkal építeni. Kicsiben úgy magyarázhatnánk ezt el, hogy az ember új, zöld élete nem azzal kezdődik, hogy kidobja minden régi cuccát, majd leszalad a plázába néhány trendi zöld cuccért, hanem úgy, hogy elkezd nem vásárolni, nem szemetelni, hanem mindent tudatosan továbbhasználni. A fogyasztást minimalizálni. 

Így lesz akár a pénzhiány is értő kezekben nem bug, hanem feature. Ha nem jó túl sokat költeni, ha a nemnövekedés a megoldás, akkor nem is baj, ha rá vagyunk kényszerítve az egyszerű, mégis hatékony megoldásokra. Többet ésszel, mint erővel (szintén karácsonyi illusztráció gyanánt: hányan lennénk meg sokkal jobban anélkül, hogy a kötelező, „illendő” ajándékokat is adnunk, kapnunk kellene?). Sokszor merül fel mostanában a főváros alulfinanszírozottsága, sőt, szándékos kivéreztetése, amit mi is látunk, és egy szóval sem szeretnénk védeni, de érdemes gondolatban elvégezni az ellenpróbát is. Mit tenne Budapest (és a kerületek) vezetése, ha meglenne az a pénz, amiről álmodik? Örülhetnénk annak, ami ettől beindulna? 

A Magyar Rádió régi központi telephelyének „hasznosítása” kapcsán Lázár János már egyenesen azt vizionálta, hogy a katolikus egyház üldözése folyik a VIII. kerület részéről, de lehet, hogy a helyzetnek ennél finomabb és lényegibb értékeléséhez jutunk el, ha lemegyünk az alapelvekig, és egy igazi katolikus gondolkodó megnyilatkozásainak fényében nézzük a történéseket. Legyen ez a – talán még Lázár Jánosnál is okosabb és katolikusabb – gondolkodó Ferenc pápa, aki éppen a minap (október 4-én) adta ki a klímaváltozásról szóló újabb tanító dokumentumát, amiben azt mondja:  

„Kötelességemnek érzem, hogy ezeket a látszólag nyilvánvaló dolgokat tisztázzam egyes nemtörődöm és gyenge lábakon álló vélemények miatt, amelyekkel találkozom – még a Katolikus Egyházon belül is. Eközben nem kételkedhetünk többé abban, hogy az ok, ami e veszélyes folyamatok szokatlan gyorsasága mögött áll, egy tény, amit nem rejthetünk már véka alá: a rendkívüli fejlemények, amelyeknek közük kell, hogy legyen a természetbe való nyakló nélküli emberi beavatkozáshoz az utóbbi két évszázadban.”.