Most, hogy a 2024-es önkormányzati választások fajsúlyos budapesti főpolgármester-jelöltjeinek listája teljes, de konzisztens, teljeskörű választási program még egyikük részéről sem jutott el a nyilvánossághoz, érdemes felidézni a Sétáló Budapest örökségét. Mit jelent ma az a bizonyos „sötétzöldség” – aminek megvalósítása szempontjából a 2019–2024-es ciklus lényegében elúszott? Mi az, ami ha megkésve is, a most következő ciklus vezérfonala kellene, hogy legyen? Kinek van esélye ahhoz, hogy felnőjön a feladathoz? Sőt, ki az, aki feketén-fehéren felvállalja akár a Sétáló Budapest örökségét? 

A választásiprogram-alkotás – sajnálatos módon – általában karácsonyi kívánságlista, nem pedig feladatvállalás, és pláne nem garancia. Aki értelmet akar adni ennek, az mindenképpen vált ebben, és ezt kommunikálja is. Újat kell mutatni, és ezzel valóban, előre deklaráltan, jól láthatóan a városért kell indulni, nem a győzelemért-pozícióért. Ezt megpróbáltuk a Sétáló Budapesttel, ugyanakkor valószínűleg kevesen olvasták végig a programot, s akik olvasták is, az alapkalibráció szerint értelmezték: ez is egy kívánságlista. Pedig – azért reméljük, páraknak legalább átjött – az vállalás volt. Világosan igyekeztünk elmondani, hogy (optimistán-törekvően-erőszakosan) mi fér bele az öt évbe (esetleg előkészíthető, hogy beleférjen a következő ötbe attól függetlenül, hogy van-e politikai váltás), és igyekeztünk úgy fogalmazni, hogy később a számonkérés alól se lehessen kibújni. 

Meglepő, hogy ezek után kijelentjük, de a kívánságlisták tulajdonképpen szakmai (urbanisztikai-várospolitikai) értelemben korrekt eszközök voltak a XX. században: az ipari civilizáció a fénykorát élte, volt idő mindenre, elég volt irányt választani, aztán a lépések, ha nem holnap sikerültek, ott volt a holnapután. Ennek az érzésnek nálunk már a hidegháború vége utáni városversenyben vissza kellett volna szorulnia, hiszen fontos lett a fejlődés sebessége: aki későn lép, lemarad az új közép-európai korszak hajnalán. Mégis megtartotta ezt az időtlenséget az uniós források – nagyrészt beváltatlan – ígérete: ha ügyesen tartjuk a markunkat, akkor gyorsan is lehet nagy mondásokat hamar teljesíteni; jöhetnek a kívánságlisták, egy-két évtized alatt mégiscsak minden megoldható. Kicsit felgyorsítva, de megint ott a holnap és a holnapután mindenre, ami ma nem sikerül. 

Ez a „felgyorsított XX. század” egyes Budapest-kategóriájú városoknak (például Varsónak) részben sikerült is (nem oldottak meg mindent, de egy mindenmegoldós forgatókönyv valamekkora részét lejátszották); azonban lassan ennek is vége. Az uniós pénzeső elfogy. Hosszabb távon a Magyarországhoz hasonló fejlettségű tagállamokban elapadnak a nagy pénzek (a felzárkóztatási támogatások java Ukrajnára, Moldovára, a Balkánra, sőt, remélhetőleg Belaruszra, a Kaukázusra vagy akár az egyszer demokratizálódó arab világra fog menni). Budapesten, Magyarországon viszont még ennél is ínségesebb a helyzet: a Fidesz garantálja, hogy Magyarország már addig sem kap semmit. 

Budapesten tehát duplán eljött egy nagy, korszakos váltás igénye. S hogy mi ez a váltás? 

Gyors, szuperhatékony fordulat! 

De tegyük fel, hogy beesik még egy-egy nagyobb összeg! Mára az ökológiai válságok – s főleg a klímaválság – miatt már annyira felgyorsult az idő, hogy nagyberuházásokkal nem pofozható ki a város olyan sebességgel, mint amilyen sebességgel fenntarthatóvá kell válnia. Ha ránk szakadna az EU összes pénze, és megépíthetnénk az összes „kívánatos” metrót, körgyűrűt (bár az nem is kívánatos – de hagyjuk most a részleteket), vasúti fillefrancot, műtárgyat, zöld városrészt, új használat szerint átépített, „épülő-szépülő”, „nívós” közterületet stb., ez a program végtelen finanszírozás mellett sem tudna elég rövid idő alatt lezajlani ahhoz, hogy fenntarthatósági fordulatnak nevezzük.

Persze vegyük azt is észre, hogy ez a gondolkodás gyorsan átmegy végtelen árcédulába, ezért az ölünkbe szakadó „igazán nagy összeg” akkor is fikció lenne, ha nem lenne fikció. Se idő, se pénz nincs már arra, hogy a XX. századi megalomániás igényeinkkel tegyük időben (!) fenntarthatóvá a városainkat. 

A tudomány mai állása szerint ugyanis 2033-ra kellene az egész Földön mindenütt leállni a fosszilis tüzelőanyagok égetésével ahhoz, hogy 50% feletti eséllyel hozzuk a másfél fokos forgatókönyvet – olyan rendszereket kellene tehát addigra kivezetni, amelyek ma részben még a tervezőasztalon vannak, és ne legyenek illúzióink, hogy meg is fognak valósulni. A két fokos (a tudomány mai állása szerint már túl laza) forgatókönyv 50%-ához 2043-as kivezetési végdátum tartozik. A lassan már visszavonhatatlanul beálló klímakatasztrófa és az ezzel kapcsolatos tétlenségünk eredményezi ezt az időben való erős bezártságot, ami miatt a fenntarthatóság legfontosabb követelménye már a gyors váltás: csak akkor van meg, ha időben megvan. A lassú fordulat nem fordulat; a későn megoldott probléma nincs megoldva. Az időhorizont a XXI. században véges: arra, amit ma kellene megoldani, nincs holnap, nincs holnapután. Persze ezt sokan nem látják. A klímakatasztrófa úgy közeleg, mint az egészségtelen életmód következtében gyorsuló öregedés: kívülről még nem látszik semmi, amikor belül már eldől, hogy szopóágra kerültünk. 

A korlátos idő és pénz, illetve a korlátos anyagmennyiség (hiszen maga az átstrukturálódás ökolábnyoma sem lehet végtelen) mind-mind arra sarkall minket, hogy gyorsan, szerényen, áramvonalasan cselekedjünk. Emiatt – kis túlzással – a pénz- és erőforráshiány ma már nem bug, hanem feature. Az a város mutat példát és az nyeri meg a XXI. századot, amelyik kevésből is sokat tud elérni. (Leszámítva azt a – sajnos messze nem lehetetlen – eshetőséget, hogy a világ káoszba süllyed, és a „régi módon” legerősebb, legönzőbb városok élik túl a káoszt. Azonban ennek feltételezése, sőt, elvárása egyrészt nem lehet politikai alap, másrészt ha végtelen pénzről szóló álmok helyett átállunk a sok gondolkodásra, azzal a hagyományos erőnket is tovább fokozhatjuk: annyi pénzből, amennyi van, egy destruktív verseny keretében is még többet lehet kihozni, ha az ember okos.) 

A lényeg tehát a végtelen pénzköltésről való álmok helyett a gondolkodás. Sokból sokat elérni nem művészet! Kevésből keveset elérni sem az. Ezt látjuk is, hiszen ezek a „nem művészet” ellenpéldák, – amelyek a XXI. század megnyeréséhez elégtelenek – már le lettek játszva nekünk: 

• Kevésből kevés: ez volt Karácsony Gergelyék öt éve. Lényegében érdemi előrelépés nélkül eltékozolták az utolsó ciklust, ami a radikális zöldfordulatra még talán időben rendelkezésre állt. Budapestet át kellett volna vinni a XXI. századba, éspedig ezt elsősorban fejben, nem betonban kellett volna megtenni – de ez a szavak szintjén is alig sikerült. 
• Sokból sok: a deklaráció és a szakmai szándék szerint ez volt a BFK programja. A „felülről kavart” politikai játszmák miatt sajnálatos módon (kis részben szerencsére) ebből nem lett szinte semmi. A BFK a kormány (-fő) által előreküldött, de a sajátjai által elárult ék volt: árnyékvárosházaként, Isten ostoraként a főváros felett csattogva mindenről közölt egy nagy, „látjátok, ezek rosszul tudják” tervet, de cselekvésre ezek nem vezettek. A fővárosi apparátus szakmai kicsinységének az illusztrálása volt ezzel a hatalom célja, semmi más. Ez sajnos így van akkor is, ha a BFK-ban nemzetközi színvonalú munka folyt. (Persze ma a világszínvonal sem elég a fenntarthatósági fordulathoz. Ha elég lenne, akkor nem állna itt a következő példa.) 
• Sokból sok (de tényleg): Bécs. Nekünk nem lesz ilyen, barátkozzunk meg ezzel! Könnyű és hatásos Bécsre mutogatni, mint ahol például a rákosrendezői „parkváros” megvalósult. Persze, persze, csakhogy ott emellett megvalósult a maxi-Dubaj és a mini-Dubaj is. Mindegyik egyszerre, és valójában mind fenntarthatatlanul; legfeljebb haványzöld módon. Egyrészt tehát Bécs mint fenntartható példa zöldrefestés, másrészt ez a XX. századi vonat nagyjából a rendszerváltáskor elment. Ők úgy tudták, hogy van erre idejük és erőforrásaik, mi már tudjuk, hogy nincs. 

A megoldás tehát: kevésből sokat. Nemcsak a megkésett fenntarthatósági fordulat, hanem az ennek egyre erősödő jeletől reménytelenné váló társadalom is ezt igényli, ezt érdemli. 

Tégy a klímaszorongás ellen! 

Ami eddig itt szerepel, könnyen sugározhat letargiát is: próbáljunk meg iszonyatos pénzeket hirtelen puszta gondolkodással pótolni, miközben sok konkurens városnál még el se zárták a pénzcsapokat? Eközben a klímaváltozás rosszabb forgatókönyvei már karnyújtásnyira vannak? Na, meg úgyis a káosz közeleg, és azt nem a gyenge okosak fogják túlélni? Hazugság lenne azt mondani, hogy ezektől a baljós körülményektől ma már teljesen elvonatkoztathatunk, azonban semmi sem biztos, semmit sem játszottak még le. Ha eddig nem szálltunk szembe a fenyegető folyamatokkal, akkor pont most a legjobb szembeszállni velük, egy másodperccel sem később. A hátralevő életünk pont ma kezdődik. Halogatni nem érdemes semmit; és ha segítünk magunkon, Isten is megsegít. 

Meg kell fordítani tehát a kérdést: Európa és a világ sem éli túl a mai formájában a szűkös időket, ha nincsenek szigorú általános szabályozások a fenntarthatóság terén. Arra tehát ne készüljünk, hogy minden elveszett! S ha lesznek szigorú szabályozások, akkor ebben a keretrendszerben azok lesznek a győztesek, a hatékonyak és a példamutatók, a technológiai vezetők, akik már idejekorán felkészültek arra, hogy végtelen mennyiségű pénz és beton nélkül is át tudják alakítani a működésüket, előre tudjanak lépni. Ebben a – minimálisan kívánatos – világban komoly fegyvertény lesz Budapest számára, hogy hamarabb indult el az áramvonalasított fenntarthatóság útján; előrébb jár az esetleges műszaki részletek tisztázásában, és így már társadalmilag is elfogadottabb a szerény fejlődés alapelve, mint máshol. 

A fenti üzenet, ami a XXI. század eleji letargiát oldja fel, elsősorban a fiatalokhoz szól. Elsősorban őket érinti a klímaszorongás, ami nem más, mint az égetően szükséges változtatási igény érzékelése, illetve ezzel párhuzamosan annak konkrét megtapasztalása, hogy sem ők maguk, sem a körülöttük levő embertársaik nem cselekszenek: azért vagyunk szorongatott helyzetben, mert egyre inkább látjuk az igazságot, de ezzel párhuzamosan – a legfelsőbb vezetőktől az átlagemberekig – tapasztaljuk és megtartjuk a bűnös kényelmességet, a valódi változás hiányát. Az ezt érzékelők számára fontos az az üzenet, hogy igenis vannak lehetőségek, igenis meg tudjuk haladni a bénító XX. századi korlátainkat, és így ha ki-ki megteszi a tőle telhetőt, akkor felépíthető egy olyan társadalom (első körben egy olyan város), amelyik a törekvő, lelkiismeretes egyént nem hagyja magára, nem veszi palira, hanem mögé áll, partnerként kezeli, új megoldásokat ad a kezébe, szervezi és együttműködik vele. 

Ennek az új nekibuzdulásnak van azonban egy olyan üzenetrétege, ami független a korszerű ökológiai szorongásoldástól és hasonlóktól. Ez nem is a fiataloknak szól, hanem a középkorúnál már idősebbeknek. Őket alapjában véve az bénítja, hogy azt látják, sok tekintetben (sok budapesti tekintetben) változatlanság közepette, új eredmények nélkül telt el az életük, és ha így megy tovább – márpedig miért ne így menne tovább? –, az ő életükben ez a változatlanság már meg is marad. Nemcsak átlagemberek, hanem urbanisták, közlekedésépítők, várospolitikusok is rabjai ennek az érzésnek: nem „dolgozták ki” magukat, elveszett generációnak érzik magukat. Számukra hihetetlenül intenzív optimizmust és felszabadító erőt közvetíthet annak hiteles képviselete, hogy ma egy-egy nagyváros egy-két évtized alatt kell, hogy jelentősen átalakuljon, s ha ezt komolyan is vesszük, akkor közösen „bepótolhatjuk” az elvesztegetett évtizedeket. Ha például a XVIII. kerületbe nem 25, hanem 3 év alatt lehet (kell!) metrót vezetni, akkor ennek részesei lesznek mindazok, akik 1990 óta álmodnak arról, hogy labdába rúgnak egy ilyen projektben. Azok a generációk is visszakapcsolódhatnak a jövő megformálásába, akik erről már szinte lemondtak!