„Az egy új dolog, hogy neked szemüveged van, Ricsikém” – vannak olyan filmes műfajok, amelyekben a suta kerettörténetet már ennyivel is alaposan túltolja az alkotógárda. Ilyen például a politikaiprogram-ismertetés, aminek egy alkotását prezentálta a fővárosi vezetés március hatodikán, viszont ha valaki csak a videót nézi meg, akkor kettéüti a fejét a kérdés: ez akkor most mi? Miért a választás után másfél évvel kellett programot hirdetni? El is hangzik egy megfejtés: „nehéz időkben kell víziót adni” (Egyébként miért, eddig könnyű idők voltak?), csakhogy ez nem igaz. A rejtélyes esemény mögött viszont egy lakossági visszajelzésre lehetőséget adó folyamatot is elrejtettek. Ahogy mindig, itt is a részvételre bátorítunk mindenkit, a részleteket lentebb közöljük!

Tehát mielőtt az elhangzottakat mélyebben ismertetnénk, tisztázzuk, miről van szó! Hogyan lesz ez egy olyan lakossági konzultáció előjátéka, aminek még a közvetlen tárgyát sem sikerült megemlíteni a videóban? Utána a kitartóbb olvasók a tartalom néhány elemének részletezésében is velünk tarthatnak.

Mi ez itt?

Szóval, hogy miért is most kell víziót adni? Ha egy kicsit igaz lenne, hogy nehéz időkben van ennek itt az ideje, akkor ez már rég megtörtént volna, nem? Egy éve van velünk a járvány, de az még semmi, ha a kormány önkormányzatiság-ellenes lépéseit is hozzávesszük. Arról nem is beszélve, hogy Budapest az előző ciklusban sem prosperált, nem volt emberi, nem volt zöld, és nem működött jól: van válság a nulladik időpillanattól bőven. Ha tehát a nehéz idő szülte volna ezt a programot, akkor már rég elkészült volna. Mondjuk, a 2019-es választási kampányban, amihez nagyon szép körítést adott volna, hogy legalább méltó versenytársa akadt volna a Sétáló Budapest programnak. Meglepő ugyanis, de látszólag egy ahhoz hasonló súlyú anyag áll a bejelentés hátterében – ami ennél több, az csak a rutinból odamásolt régebbi stratégiarészek, költségvetési számok sora; illetve infógrafikákra is határozottan több erőforrás jutott.

Szép infógrafikák

Ezzel kapcsolatban csak az a furcsa, hogy a most publikált anyagon másfél évig dolgozott nemcsak a 2019-es Karácsony-kampánystáb színe-java, hanem a városháza több tíz (száz?) munkatársa, illetve megbízott alvállalkozói (hogy mekkora költségvetésből, arra ne is gondoljunk). De mi is ez az anyag? Hogy ne essünk abba a hibába, mint a videó, kibökjük végre: Budapest Integrált Településfejlesztési Stratégiája. És ezzel rögvest meg is kapjuk a választ, hogy miért volt rá szükség: ilyet minden önkormányzatban kötelező csinálni és időnként felülvizsgálni. Most jött el a felülvizsgálat ideje.

Nem feltétlenül baj egyébként, ha egy ilyen városfejlesztési stratégia egy alapos – bár megkésett – választási program külalakjában jut el a fogyasztókhoz. Ugyanis ez javítja az érthetőséget, amire szükség is van, mert a településfejlesztési stratégiák szabályozásának megfelelően erről társadalm vitát kötelező tartani. E társadalmi vita valósulhat meg a stratégia honlapján (ezt otthonbudapesten.hu néven már a videóban is bejelentik, csak sajnos anélkül, hogy bármi mást mondanának erről), illetve egy online tájékoztatón, valamint az ahhoz kapcsolódó konzultáción keresztül. Az online tájékoztató március 16-án, e poszt megjelenésének másnapján, kedden délután 15 órakor van. Utána két hét áll rendelkezésre (március 31-éig), hogy a visszajelzéseinket elküldjük. Ismételten hangsúlyozzuk, és kérünk mindenkit: adja meg a minél jobb városházi munka esélyét azzal, hogy minél több minél alaposabb és minél inkább közvetlen tapasztalatokon alapuló visszajelzést küld be!

S akkor jöjjenek a szakmai tartalmi elemek! Természetesen most is tartjuk, hogy amikor ki-ki majd posztunk hatására részt vesz a konzultációban, akkor nem arra kérjük, hogy a most következő véleményeinket visszhangozza, hanem fontolja meg, s írjon akár azzal ellentétes véleményt, csak igyekezzék segíteni a folyamatot! És persze az ínyencebbek olvasgassák a stratégiát, hiszen amit mi érinteni fogunk, az annak csak egy nagyon kis része lesz (és még így se lesz rövid a cikk).

Lakhatás

Azért kezdjük ezzel a szakmai részt, mert ez az egyik olyan terület (a több más, szintén szimpatikus elemet felvonultató „esélyteremtő Budapest” csomagba téve), amelyikben jelentős és örvendetes koncepcionális előrelépést jelent a mostani stratégia. Megjelenik a hajléktalansággal való érdemi és emberi foglalkozás igénye, illetve a középosztály számára is megjelenik a nagyobb önkormányzati bérlakáskínálat mint stratégiai elem. Végre! Talán ez is megvan egy akkora pozitív hangsúlyváltás, mint a másik klubban az átmenő vasúti alagút az elővárosi vasútnál.

Ugyanakkor noha a Sétáló Budapest-programban is leírtuk, hogy az önkormányzati bérlakásvagyon jelentős növelése évtizedes távlatú feladat, a mostani stratégiában sikerült ehhez mérten is meglehetősen szerény célt felvillantani. Amennyiben teljesül a majdnem 300 milliárd forintnyi uniós forrás bevonása (az optimista forgatókönyv szerint), valamint a jelenleg elfekvő százezres mennyiségben üresen álló magánlakások mobilizációja, továbbá a negyvenezer körüli – és máig csökkenő számú! – fővárosi és kerületi önkormányzati lakás beforgatása a rendszerbe, akkor a legoptimistább esetben kitűzött 9000 ügynökségi lakás nagyon kevés. Ráadásul így ez körülbelül a saját építés költségeinek nagyságrendje lenne, ami se nem innovatív, se nem hatékony.

A lakhatás problémáinak hosszabb távú kezeléséhez meggyőződésünk szerint elengedhetetlen a város térszerkezetével, beépítési sűrűségével is foglalkozni, mégpedig a rozsdaövezetek beépítésének alapvetően pozitív, de már-már elcsépelt jelszaván túl is. A lakásállomány hosszabb távon „egészséges” összetételének kérdéskörébe tartozó, de semennyire sem előtérben levő kérdés a piac rossz szegmentálódása: ma Budapesten a széles néptömegeknek családdal is gondtalanságot biztosító társasházi lakásméret (valahol jóval 50 négyzetméter felett, de még 100 négyzetméteren innen), valamint az elérhető árú, kis kertes házak (jóval a ma tipikus, 1000 négyzetméteres kertvárosi telekalakítási határ alatt) a középosztályra célzott piacon nincsenek jelen. Az előbbiek csak a luxusszegmensben léteznek (60–70 négyzetméter feletti „kommersz” lakás jószerével nem épül), az utóbbiak pedig fokozatosan halnak ki, illetve létre se jönnek, hiszen a kertvárosokban is a várost minél jobban kizsákmányoló mini (tipikusan 2–4, de ha lehet, természetesen több lakásos) társasházak építése a legjövedelmezőbb.

Mindkét probléma az ingatlanfejlesztők által vezérelt („vadkapitalista”) városfejlesztéssel, valamint a túlépítéssel kapcsolatos. Ki gondolná, hogy nemcsak a közlekedés vagy az egyéb, akár teoretikusabb urbanisztikai megfontolások, hanem a középosztály számára elérhető lakhatás is felhozza a világviszonylatban egyedülállóan ritka beépítésű kertvárosok kérdését – ami a peremkerületekben, és az agglomerációban egyaránt probléma? Erre a Sétáló Budapest program sem adott ripsz-ropsz megoldást, azonban a lehetőségek maximumaként mi kitűztük egy széles társadalmi konszenzust maga mögött tudó stratégia kialakítását a ciklus végéig. Egy ilyen folyamat ma sehol sem látszik, mint ahogy a társasházas beépítések intenzitását kordában tartó stratégiai törekvés sem. Mivel is kellene tehát beépíteni azokat a rozsdaövezeteket? Ha normális lakhatást akarunk, akkor ne az ingatlanos szakma döntse ezt el!

Zöld (és kék) infrastruktúra

Összességében ez a terület a stratégia és egyben a mostani városvezetés eddigi munkájának is a legjobban sikerült része. Sok tekintetben párhuzamosságokat mutat a Sétáló Budapest programmal is, azonban ez nem a véletlen műve, hanem nagyrészt ugyanazokból a forrásokból dolgoztunk: a kérdést megalapozó színvonalas szakmai munka a fővárosházán már az előző ciklusban intenzíven folyt, csak akkor gyakorlatilag az egész szakma az asztalfióknak dolgozott.

E szakmai megalapozáson túl a terület sikerét – véleményünk szerint – az alapozza meg, hogy ide került a mai felső városvezetés szinte egyetlen olyan embere, aki mind szakmai, mind vezetői kvalitásai alapján bizonyította rátermettségét. Bardóczi Sándor (akiről tulajdonképpen még nem is tudjuk, hogy végre tényleg kapott-e egy főtájépítészi vagy legalább főkertészi kinevezést, vagy még mindig tanácsadó) valószínűleg elhatározta, hogy akármilyen környezetben van is, bármekkora költségvetést tud is mozgósítani, bárki legyen is ellene vagy vele, meg fogja mindig tenni azt, amit a városért és annak zöld infrastruktúrájáért tehet. És ez az a mentalitás, ami például – hogy rögtön legfelül indítsunk – a főpolgármestert is sikeressé tehette volna: főműsoridőben nem háborúzni, nem panaszkodni, hanem tenni azt, amit éppen lehet. Emellé még a háborúzás és a panaszkodás adekvát szintje is jobban beférne.

Az, hogy a Tabán a videóban dicsért közösségi módon újul meg, az hogy felfut a közösségi komposztálási pogram, az hogy a főváros térszerkezetében már a szabályozás szintjén is van zöldülés, vagy az útépítéseken megmentett fák mind-mind Bardóczi Sándor vezetői érdemei. Valószínűleg ő egy teljesen más városvezetés mellett is megcsinálta volna ezeket, és az is valószínű, hogy nélküle ezekből most se lett volna semmi.

A zöld szakág válságos pontjai közt azért mindenképpen meg kell említeni két emblematikus tételt. Az egyik a Városháza park – vagy hogy is nevezzük. Még a városháza saját ingatlanán is megdöbbentő impotenciával nem történik semmi a hangosan kampányolt zöldítés ügyében! Ez még mindig ígéret? Valami elátkozott területről lehet szó, mert Demszky Gábornak is tizensok évnyi munkájába került, mire kialakított ott legalább egy SZDSZ-kampánysátornyi térköves placcot – bár neki még egy bódésort is el kellett ehhez bontania.

A másik problematikus nagy tétel a Gellérthegy fejlesztése. Bármennyire zöld beruházásként szeretné feltüntetni minden résztvevő, a tervezett sikló nem a turistabuszok kitilthatóságáról szól, hanem egy alapvetően magántőkés presztízsberuházásról. Az, hogy erre van felfűzve a legnagyobb zöldterületmegújítási projekt, semmi jót nem jelent (a „zöldterületmegújítási projekt” általában eleve nem jelent semmi jót).

Általános probléma a zöld infrastrukturális területtel, hogy ha csak egy kicsit a számok mélyére nézünk, látjuk, hogy szinte alig kap finanszírozást. A „slágerterméknek” számító erdősítés hét évre kap egymilliárd forintot… A „zöld Budapest” csomag ügyesen keveri a témát a közlekedéssel és egyéb, nagy forrásigényű tételekkel, de látszik, hogy ami ebből a zöld és kék infrastruktúrával kapcsolatba hozható, az szabad szemmel látható mennyiségben két tételt jelent: gátépítést és csatornázást. Szükség van ezekre is, csak ezektől sem lesz zöldebb Budapest, mint 2019 előtt volt.

Alkalmasint egyébként lehet, hogy pont a kevés pénz jó ide. Pont az ilyen Bardóczi Sándor-féléknek való a helyzet: egy vagy két nullával kevesebből kell majd legalább olyat, vagy még jobbat kihozni, mint a kollégák. Például, ha rajta múlt volna, az biztos, hogy már 30 millió forintból rég le lenne zárva az autók elől a pesti alsó rakpart is.

Közlekedés

És ezzel eljutunk a legnagyobb pénzeket és a legellentmondásosabb módon megmozgató területhez, a közlekedésügyhöz. Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint a főpolgármester – saját videóbeli bevallása szerint – „nünükéje”, a pesti fonódó villamos. Nincsenek arra szavak, hogy itt mennyire átvette a marketing a valóságtól az irányítást! Nem is értelmezhető sok fejlesztési tétel esetében, hogy mitől fonódó ez a fejlesztéshalom, csak összecsomagolták a Budapesti Mobilitási Tervben futó összes villamosfejlesztést, és mivel a „fonódó” mint név már sokkal értékesebb, mint a „villamos”, elnevezték annak. Ezek már rég így voltak felsorolva a főváros stratégiai dokumentumaiban, mielőtt Karácsony Gergely akár azt tudta volna, hogy a nünükét eszik-e vagy isszák!

Faarccal megcsinálták ezt a villamosos videót, mi meg nem vagyunk képesek ugyanakkora faarccal nézni

Azt már persze említeni sem kell, hogy a kapcsolódó, külön is kitett reklámban blazírt képpel ott van a Rákóczi úti villamos, és annak is Népszínház utcai ága. Mintha nem éppen most kaszálták volna el! És még mi az, hogy elkaszálták! Ha kibogozzuk megint az adatokból, akkor rájöhetünk, hogy az újpalotai villamosvonalat – ami ugye, a Rákóczi úti folytatásaként lenne életképes – csak a Keleti pályaudvartól kifelé tervezik megépíteni. Annak idején önmagában még Blaha Lujza téri belső végponttal sem lehetett keresztülvinni. Hogy gondolják ezt? (Optimista esetben úgy, hogy nem tudták pontosan leírni a régen már megtervezett projektet sem.)

De nézzük meg, mit tartalmazhat az újpalotai kötöttpályás vonal és a Rákóczi-tengely felújítása együtt! Előszöris Újpalotát 3 év alatt mindenképpen elintézik (ezt vö. a tényleg akart Bajcsy-Zsilinszky úti villamos 4 éves tervezett építésével – lesz így abból is valami?). De hogyan is intézik el? Ha szegények vagyunk, 8 milliárd forintért, ha közepesek vagyunk, 4 milliárdért, ha pedig gazdagok, 56 milliárdért. Ez aztán a rugalmas kötöttpályás költségvetés! De ha ehhez hozzáadjuk a Kossuth–Rákóczi-tengely komplex felújítását, akkor szépen kiegészülnek az összegek: 10 milliárd, 10 milliárd, 66 milliárd. Valószínűleg van tehát az egészben egy – kötöttpálya nélküli – fix 10 milliárdos belvárosi útfelújítás, és mellette a jó öreg, belvárosi szakasz nélküli újpalotai vonal. Rákóczi úti villamos nuku.

Felmerül viszont a stratégiában a 4-es metró nyugati hosszabbítása – szerencsére csak előkészítés szintjén, de azért négymilliárdocska csak belefolyhat. Erről csak annyit kell tudni, hogy az újpalotaihoz hasonló budaörsi metróvégszakasz nélkül ugyanolyan, vagy még nagyobb felesleges pénztemető, mint a Bosnyák téri hosszabbítás. És mégis ott van annyi tervezési pénzért, amennyiért már majdnem vissza lehetett volna építeni a Rákóczi úti villamos első, incifinci szakaszát.

Nem leszünk akkor se sokkal vidámabbak, ha megnézzük egy másik közelmúltbeli vesszőparipánkat, az 50-es villamos kérdését. E vonal esetében az „akadálymentesítés” a leírás szerint hosszabb távon is azt fogja jelenteni, hogy a megállóknak csak egy kis része fog átalakulni (az se a jó irányba, de ez ugye, legyen a mi bajunk, mert az olyan apróság, mint a hatékony és időben belátható városfejlesztés, a mi hülye hobbink). Ezzel szemben, ha az illetékesek már a metróvillamoson dolgoznának, akkor azzal egy nagyon friss, egyelőre csak pletykaszintű problémából is könnyebben találnának kiutat: egyáltalán nem biztos, hogy a hármas metró járműveinek felújítása volt az utolsó oktrojált oroszjármű-beszerzés a budapesti metrók történetében. Persze, ez az „ellenség”, a Budapesti Fejlesztési Központ baja…

Nem kisebb gyöngyszem a pesti belvárosi alsó rakpart, amiről még ki is van vetítve a videóban egy szép, autómentes kép, miközben a kép előtt beszélgetve hőseinknek be kell vallaniuk, hogy hát, igen, autóközlekedésre alkalmas módon lesz megépítve. Legalább nem kellett volna ennyire kiemelni a nyilvánvaló ellentétet.

Egy hatalmas pofátlanság a tervben – nincs erre jobb szó, sajnos – az elektronikus jegyrendszer 6 év alatt, potom 23,5 milliárd forintért. Itt és most – ezredszerre és 2010 óta végig teljesen hasztalanul -- meg kell ismételnünk, hogy papíralapon is be lehetne vezetni az időalapú jegyrendszert, mégpedig gyakorlatilag ingyen. Ehhez képest és az elmúlt évtized kudarcai után kinek van képe leírni az újabb projekt előbbi irányszámait? Még ha nem lenne előre kódolva néhány kedvezőtlen fordulat, „arra a kis időre” megtenné a mai vonaljegyes rendszer? Ki gondolkodik itt a tömegközlekedők fejével, az utazóközönség bővítésének tényleges szándékával?

És még pár mazsola

Lehetetlen abbahagyni, pedig bőven akadnak még témák:

• Mi az, hogy ha gazdagok vagyunk, bővítjük a pusztazámori szemétlerakót, ha pedig nem, akkor nem? Most komolyan gondoljuk a körforgásos gazdaságot, vagy csak ha muszáj?
• A covid-tesztelési programhoz fejlesztett nyílt forráskódú nyilvántartási program fel fog bukkanni az előválasztás informatikai rendszerében, vagy sem? Ki akar fogadni?
• Idézet a videóból: „Csak így lehet jól vezetni egy közösséget. Szerintem egy országot is, de maradjunk egyelőre Budapestnél”. Mi egyelőre maradnánk a fővárosnál és más vezetői erényeknél.
• Próbaképpen bárki rákereshet a „műemlék” vagy az „örökségvédelem” szóra az integrált településfejlesztési stratégiában. Előfordulnak, de nem lesz nehéz értő módon végigpörgetni az említéseket.

De a végén is a lényeg a lényeg: nem muszáj azt mondani, mint mi; annak is örülünk ha más véleménnyel is, de minél többen vesznek részt a konzultáción. Aztán a többi a visszajelzéseket feldolgozóko városháziakon múlik.