Nagyon szorosan Sétáló Budapest-témáról lesz szó, noha látszólag messziről indulunk, amikor elkezdjük megmagyarázni a címet, amit egyelőre talán néhány bennfentes ért a Nagykörúton belül. A magyarázat pedig úgy kezdődik, hogy már elég régen – valószínűleg évtizedes távra kell itt gondolni – elindult egy Common Jam nevű, alapjában véve művészeti projekt. Ez arról szól, hogy városi gyümölcsfák gyümölcsét szedik a résztvevők, és ebből közös lekvár készül, majd a lekvárt talán valamikor meg is eszik, de közvetlenül inkább műalkotásként értelmezik. A műalkotás adható-vehető, megcsodálható és alkalmasint használható is, de annyi biztos, hogy a létezésével valamire felkelti a figyelmet.
Egy városi gyümölcsfákat világszerte megjelölő oldalról lopott kép, ami a mezítlábassággal némileg a sztereotípiákra erősít rá (és például Népligetben egy csomó fát ajánl)
Mire hívja fel a figyelmet (miért „furcsa”) a városi lekvár mint műalkotás? Elsősorban arra, hogy a városi közterületeken álló fák gyümölcseit ott is hagyhattuk volna megrohadni – sőt, valóban ott is szoktuk hagyni megrohadni. Ennek az az egyszerű oka van, hogy a városi közterület mindenkié, azaz senkié, és ennek folyományaként a gyümölcs is így jár. Ezt a „mindenkié, tehát senkié” helyzetet persze értelmezhetnénk úgy is, hogy bármikor odamehetünk, és leszedhetjük, megehetjük a gyümölcsöt, de a más esetekben annyira önző és egymás rovására minden lehetőséget kihasználó társadalmunkban ettől a kincstől undorodva el illik fordulni.
A városi közterületi gyümölcs nem tiszta, nem ismert, hogy milyen körülmények között termett, nem tudjuk, ki nyúlhatott hozzá (amúgy senki, hiszen más is elfordult tőle), és el akarjuk kerülni, hogy meglássák, amikor foglalkozunk vele. Ne lássák meg, hiszen az előbbi okok miatt az ilyen „alacsony értékű” szabad jószágok felhasználásához a szegénység stigmája kötődik. Olyannyira, hogy a Common Jam gyümölcsszedő akcióinál még az is előfordult, hogy a közelben tanyázó hajléktalanok bekapcsolódtak a tereferébe, sőt, akár segítettek is, de a gyümölcsöt nem szedik le, nem eszik meg. Annyira még ők sem szegények!
Amikor lehajolunk a „mindenkié, tehát senkié” után
Azért nem esszük meg a városi közterületi gyümölcsöt, mert annyra tartózkodunk a másénak az eltulajdonításától? Aligha. Erre bizonyíték, hogy városi létünk során nem kevés esetben valóban használjuk a közös javakat, de nemcsak használjuk, hanem akár nyakló nélkül és szabályellenesen túlhasználjuk is.
Ilyen eset például a parkolás. Nyilvánvalóan látható módon szűkös erőforrás maga a közterület, és az is látható, hogy az utcaképet és a többi területhasználati formát tönkreteszi a parkolás, de itt nem vagyunk tartózkodóak a (túl-) használatban. Nem igazán bánja senki, ha az utolsó kicsi helyre préseli be az autóját, nem bánja, ha egy látványosan tönkretett parkolóutcában teszi ezt, nem bánja, ha vadparkolásként ezt már az utolsó utáni (vagy valahánnyal azutáni) használóként teszi – zöldterületre, járdára, sarokra, erősebb esetekben a troli vagy a villamos útjába –, nem bánja, ha látványosan hetekig nem is mozdul az autója, mégis foglalja a helyet, sőt, még azt se bánja, ha ezt mások meglátják.
Nem tudni, ebben az esetben mennyire nyilvánvaló a közös erőforrások szűkös volta, de ilyen eset a közterületi szemetelés, illegális lerakás is. Persze, itt a jólneveltebbek már megtartóztatják magukat (vagy legalábbis azt már bánják, ha más meglátja őket), de láthatólag elég sok ember számára nincsenek ilyen skrupulusok. Sőt, ha egy kicsit burkoltabb a folyamat, például csak arról van szó, hogy a háza előtti járdáról (ezt a határos ingatlan tulajdonosa kell, hogy takarítsa) ki-ki hova teszi a szemetet, őszi avart, télen a havat, már egészen magától értetődő, de legalábbis nem botrányos megoldásnak tűnik, hogy ezt egyszerűen csak letoljuk az úttestre.
Mi a közös ezekben a népszerű közjószághasználati formákban? Talán az, hogy eléggé személytelenek: ilyenkor a „rendszereket” használjuk, nem egy-egy konkrét, megfogható dolgot. Az is szerepet játszhat, hogy akár nem is mi közvetlenül használjuk a közjószágot, hanem a nevünkben egy rendszer használja a másik rendszert. Például mi csak közlekedünk, és ha emiatt parkolni muszáj, akkor a közlekedési rendszer terjed ki az utcaképek, egyéb közterületek rovására, és mi már csak azon belül foglaljuk el azt, ami jár. Ugyanígy, sok szemetet termelni civilizációs kényszer, s így kialakulnak a hulladékos világnak azok a kellően rugalmas határai, amelyekbe a mi salakunk is majd befér. Nem is mi szemetelünk, rakunk le, tolunk ki mindent a járdáról az úttestre, hanem a rendszer kell, hogy kielégítse a mai világban teljesen jogos igényeinket – minden áron.
Látni fogjuk, hogy ezzel a „rendszer rendszernek farkasa” képpel egyébként az indusztrializált városhasználat alapproblémájához jutunk vissza, de akkor zárjuk is le ezt a kitérőt, és folytassuk a fő eszmefuttatást! Mi is az az indusztrializáció, aminek köze van a gyümölcsszedéshez, és kordában szeretnénk tartani?
Indusztrializáció: széttagoltság, elidegenedés
Hogyan jön a gyümölcsszedéshez és a városhasználathoz az indusztrializáció? Úgy, hogy az egyes technológiák tökéletesedése végett, valamint a termelés hatékonyságának fokozása, az ezzel kapcsolatos társadalmi elvárások teljesítése érdekében az életünk keskeny szilánkokra, szeletekre szakadt szét. Azért, hogy a fogyasztói jólét emelkedjék, jobb legyen az elosztása, az egyes tevékenységek elkülönülnek, „szakszerűbbek”, önmagukban hatékonyabbak és más tevékenységektől elzártabbak lesznek. A társadalmi-gazdasági élet minden területe, az erőforrások használata, és például a városhasználat is ilyen szerkezetű lesz.
A gyümölcsöknél mint példánál maradva van, aki felelős a gyümölcsökért, de ő nem a belvárosban lakik, és nem is igazán látható ott. A termékét, amit szigorúan a saját tulajdonában vagy máshogy a gondoskodása alá vett formában termel, valahol messze átadja a szállításért felelős szereplőnek, majd ő a kereskedőnek, és itt, bent a városban ezt mi a kereskedőtől vesszük meg. Ha nem gyümölcs formájában, hanem például lekvárként, akkor még van – a többitől persze általában elkülönülő – élelmiszeripari szereplő is a láncban. (Így is már végtelenül hosszúvá válik ez az írás is, de vegyük észre, hogy ez a folyamat hogyan vezet el a pazarló árumobilitáshoz is: hozunk-viszünk, lehetőleg jó messzire, hogy még véletlenül se mi magunk, vagy akár csak egy általunk látható másik ember oldja meg számos problémánkat.)
A jelenség igaz a mindennapjaink minden területére, és ha kiemeljük azokat az aspektusokat, amelyek kapcsolatosak a városi léttel, akkor nagyon mély betekintést kaphatunk arról, hogy hol és hogyan romlott el az, amit most a városaink élhetetlenségeként azonosítunk. Például vegyük a közterületek elhanyagoltságát (a szemetelés fentebb említett durvább eseteitől eltekintve is)! Ha szemét van az utcán, akkor azt nem vesszük fel, mert az indusztrializált társadalomban ennek megvan a felelőse, és ha ő nem cselekszik elég lelkesen, akkor az ő felügyeletére, megpiszkálására is megvannak a megfelelő intézmények és szervezetek. Ezeket persze városi polgárként mi is szuttyongathatjuk, hogy majd szuttyongassák azt, akinek fel kell szednie a szemetet, de érdemes kipróbálni, hogy saját kézzel felszedve mennyivel hamarabb megoldódik a probléma – már ha a hivatalos úton megoldódik valaha egyáltalán.
Ugyanígy az életünk minden területén érvényesülő indusztrializáció hatása a városi közterületek torz felosztása. Tudjuk, hogy a közúti forgalom ingyen felzabálta a várost, és ezzel annak élhetőségét tette tönkre, a mi életminőségünket rontotta, s az életünket konkrétan megrövidítette, de mégsem teszünk ez ellen, mert ez így „magától értetődő”. Amikor a motorizáció kezdetén felmerült a közterületek felosztásának kérdése a hatékonyság végett, akkor teljesen pozitív törekvésnek látszott az úttestek elválasztása a járdáktól és a többi közterülettől, majd a forgalom növekedésével az is szükségszerű volt, hogy az úttest növekedjék, a többi területhasználat (benne az úttest részét képező villamospályák is) visszaszoruljon; végül egy lassú, fokozatos folyamat végén, túl későn jutottunk el odáig, hogy felismertük: ez nem biztos, hogy így volt jó. De eddigre a rendszer kiszabadult a kezeink közül, és győzelmet aratott más rendszerek, például a zöld, a vendéglátás vagy a gyaloglás-biciklizés felett. Hát, ez van.
Dezindusztrializáció: újraegyesítés
Tényleg ez van, ezzel kell beérni? Nem! Arra lenne szükség, hogy az életünket szétszabdaló számtalan mesterséges határvonalat észrevegyük, és tegyünk a feleslegesek megszüntetéséért. Ez nem egy technológiaellenes ideológia – már csak azért sem, mert az élet többi részétől való elkülönülés sokszor hasznos, például a műtőben vagy a mobiltelefon-gyártáskor; de a megfelelő mennyiségű gyümölcs sem fog a városban megteremni, arról a (még) filozofikusabb helyzetről nem is beszélve, amikor a jogállam a társadalom különféle érdekeinek tulajdonképpen indusztrializált (például az esetlegességet intézményesüléssel megszüntető) szabályozása.
De visszatérve a hétköznapokra: nagyon sok esetben, ha megtanulunk újra figyelni a környezetünkre, illetve gondoskodni róla, akkor az nem mindenkié – pláne nem senkié – lesz, hanem a sajátunk. Az utca a tiéd, vedd fel a szemetet! Az út széli füves területe a tiéd, ne tedd tönkre az autóddal! A parkban levő gyümölcsfán termő gyümölcs a tiéd, leszedheted, megeheted! Akár másokkal együtt, hiszen az övék is – senki nem tiltja meg és nézi ezt le. A kukás, közlekedési, oktatási, kulturális rendszerek a tieid, használd őket, de segíts is nekik, ne rombold őket! A város a tiéd, ne tűrd el, hogy mások rombolják! A politika, a közügyek a tieid, szólj bele a folyamatokba!
A végén mintha kicsit elszálltunk volna, pedig nem. A személyes terünkben szükségképpen megmaradó, csak éppen másokra bízott, levetett, „kiszervezett” rendszereinket újra közelebb kell hozni magunkhoz, érteni és működtetni őket, és akkor azt vesszük észre, hogy mivel ezek más emberekhez is ugyanúgy közel vannak, ez nemcsak a közjószágokkal kapcsolatos tevékenységek lokális hálózatosodásához vezet el, hanem emberek közötti kapcsolatokat is kialakít. Így lesz a dezindusztrializált közélet és a dezindusztrializált politika mindannyiunk közös ügye. A politika, a közügyek nagyon is közelről érintenek minket, és mégis elég könnyen rábízzuk ezeket olyan „profikra”, akik valójában nem is azok. És itt kezdhetnénk el egy nagy kitérőt az emberekről leváló, öncélú, „máshogy profi” indusztrializált rendszerekről is – a politika is ilyen. De ezt talán már mindenki el tudja képzelni (a Nagykörúton kívül is): sok a szemét a közéletben, a politkában, szedd fel magad!
A dezindusztrializált városhasználat: Sétáló Budapest
Mi van, amikor konkrétan az utcák, a városkép és általában a közterületek dezindusztrializált, magyarul közvetlenebb és emberibb használatának megyünk a részleteibe? Akkor városhasználó embereket látunk, akiknek a viselkedése közvetlen és tudatos.
Nem jellemző rájuk a túlhasználat, és a szabályok betartásán túl ezt értik is. Ha nagy, böhöm autókkal járkálok a vécére is, akkor azt más is megteszi, és ez egyikünknek sem lesz jó. Ha nincs értelmes mennyiségű kiülős terasz a városban, akkor nekem is és másoknak is sokat kell utazni egy normális beülős helyért, és abból is nagyon kevés lesz a szabadtéri – pedig azt szeretjük. Ha szemetelek, más is szemetelni fog, és odáig jutunk, hogy egymás szemetelését kell eltűrnünk, nem pedig azt, ha emiatt szólunk egymásnak. Ha letaposom a zöldet, akkor a végén senkinek sem jut.
És ugyanígy, ha hagyom, hogy más is igénytelen várospolitikákat támogasson, mert én is azt teszem, akkor a végén az igénytelenségnek kell örülnöm. Ezzel szemben ha képes vagyok szót érteni a szomszédaimmal, majd azok szomszédaival, és végül közösségbe szerveződünk, majd a közösség más közösségekkel is együtt tud működni, akkor a (város-) politikában figyelni tudunk egymásra, mindenkire.
Egyszer az olyan célok is általánosak, bevettek és magától értetődőek lesznek, hogy mondjuk, ha vannak padjaink és vannak hajléktalanjaink, akkor észrevesszük, hogy a kettő közül melyik az ember (melyik vagyunk mi magunk, szemben a tárgyakkal), és annak a pártjára állunk, nem vele szembe. Persze rögtön felmerül majd a kérdés, hogy akkor hogyan nem fogják a hajléktalanok sem túlhasználni a padokat és egyebeket (ez is cél!), de ha először (és mindig) az ember, az élők és a tárgyak közti különbséget nézzük, ez is sikerülni fog.
Sokszor mondtuk, hogy a Sétáló Budapest nemcsak egy nagy gyalogosövezet, hanem a város, amelyiknek ez a nagy gyalogosövezet a működő központi része tud lenni; aminek az összes szakpolitikája olyan, hogy ez pont a közepébe illik. De még ennél is továbbmehetnénk: nem is élettelen szakpolitikák, intézkedések és működőképességek – még oly’ kifinomult és célszerű – struktúrájáról van szó, hanem a mindennapi életünk olyan hálózatairól, amelyek emberivé tesznek minden közös ügyet.
A sétálózóna maga is egy kooperatív közterület-használati modell, ahol az ember az úr, ahol a közterületet, a várost használni lehet, és ahol emiatt egymással együtt is lehet lenni. Itt senki sem érzi úgy, hogy a többiek rovására van joga túlhasználni a várost. A „zajongó bulizó”, a „szemetelő hordák”, a „bunkó biciklista”, az „agresszív autós”, a korrupt, mindent leszaró politikus egyaránt annak a rendszernek a terméke, amelyikben az egymástól elidegenített szereplők az önérdekük mentén tologatják ki az általuk használt alrendszerek határait, közben kínosan ügyelve arra, hogy személyesen ne érintkezzenek egymás életével.
Ezzel szemben a Sétáló Budapest gyalogoszónáiban (sokban, hiszen nem csak a központi nagy zónára van szüksége az egész városnak) számos utcában óvatosan még autózni is lehet, mert tudjuk, mi az adott utca karakterének megfelelő mérték (így válaszolva meg az ezerszer megválaszolt, de mégis állandóan ismételt „Hogy megy be a mentő, a tűzoltó, az áruszállítás, a taxi, a nagymamát létrával vivő lakos, a költöztető, vagy a saját garázsát felkereső belvárosi lakos stb.?” kérdést). Ha tudjuk, hogy az összes érdekütközés emberek érdekeinek az ütközése, és az összes kooperáció emberek együttműködése, akkor talán sikerülnek ezek a közös optimumok is.
A város közös gyümölcseit leszakítani és megenni nemcsak jogunk, hanem lehetőségünk is kell, hogy legyen.
