Az, amit már régóta csinálni kellett volna Budapesten is. A taktikai urbanizmus lényegében arról szól, hogy a város életébe, működésébe, arculatába, és ezen belül leginkább az utcaképekbe és az utcahasználatba bőven a stratégiai réteg alatt, kicsi, olcsó, gyors, átmeneti vagy átmenetinek tűnő intézkedésekkel is nap mint nap bele lehet és kell nyúlni. Az utcaképeknél-utcahasználatnál érünk el a két fogalom – elég nagy – metszetéhez, mivel egy XX. századi nagyváros elég bőségesen meglevő – lelki, de sokszor testi értelemben is – egészségtelen utcáit csak akkor lehet belátható időn belül egészségessé, XXI. századivá (már ha pozitív elvárásaink vannak a XXI. századdal szemben) tenni, ha gyakran élünk a taktikai urbanizmus eszközeivel.
Sokaknak először a színes esernyők ugranak be a témáról (lásd például az angol Wikipédiát), mi is tettünk egy ilyen esernyős képet a program idevágó részébe (innen). Nem feltétlenül jó példa, mert a figyelemfelkeltés kedvéért a különlegességet hangsúlyozza, nem pedig a hétköznapiságot.
A minapi városházi szóváltásunk során merült fel újra ez a kérdéskör. Elég az, ha elfogadjuk az egészséges utcák kialakítását mint alapcélt? Elég, ha e cél érdekében elkezdünk ácsingózni uniós forrásokra? Elég, ha teljes képzavarként a taktikai urbanizmust urbanisztikai, városfejlesztési stratégiává tesszük, majd legfeljebb próbaprojektek szintjén alkalmazzuk? Nem csinálni kellene?
Ha urbanisztika, akkor miért taktikai urbanizmus?
Jó kérdés. Angolul és franciául eleve mindkettő „urbanizmus”; magyarul, németül, lengyelül, olaszul „urbanisztika”, de amikor a hadtudományokra emlékeztető „taktikai” jelző kerül elé, akkor hirtelen túl vérszegénnyé válik az „-isztika” végződés. Ez a langyos, „olyan mintha” érzetű (görög) névszóképző taszítja a katonai analógiát, és a helyére kívánkozik az angolból mint ma már egyetlen világnyelvből beszivárgó „-izmus”. Annak a végződésnek van ereje!
A többi „-isztikás” nyelv változatosan áll egyébként a taktikai problémához. Az olasz simán mond taktikai urbanisztikát, de például a németben – hasonlóan a magyarhoz – a „taktische Urbanistik” simán elveszti a Google-harcot a „taktischer Urbanismus”-szal szemben. Úgy tűnik, a román nyelv a legokosabb: mindkét végződést eleve egyenrangúan használja. Arra, hogy az urbanizmus-urbanisztika szópár hogyan terjedhetett a modern nyelvek között (például, hogy az összes „-isztika” végső soron, mondjuk, egy német átvételre megy-e vissza), az elérhető etimológiák nem adnak eligazítást. Mind az eredeti nyelvi elemekre mutatnak vissza (urbs + -ān- + -ισμός / (-ιστής + -ικός)), ami lehet a klasszikus nyelvekben járatos nyelvészek lustasága, lehet a modern terminológia terjedésével kapcsolatos információhiány, de lehet az akkor még velünk élő neolatin-görög szóalkotás egyszerre több nyelvre kiterjedő (areális) hatása is.
(Látszólagos) anglománia ide vagy oda, valójában a több akaratot, céltudatosságot tükröző „urbanizmus” szó használata a taktikai körön kívül is lehet, hogy jót tenne nekünk. A hazai várostan, településtan tényleg afféle urbanisztika. Olyan, mint az urbanizmus, de puhább, kisebb, gyengébb, nincs ereje, nincsenek tettei. Beszélünk róla, megnézzük, mit tesznek mások, jónak tartjuk, vágyunk rá, aztán hazamegyünk.
Valójában a taktikai stratégia képzavara már le is leplezi a budapesti hibát: a taktikai urbanizmust nap mint nap alkalmazni kellene. Ez a fogalom elvileg pont arra jó, hogy ne kelljen stratégiát alkotni, ne kelljen pénzre várni, ne kelljen elveszni a precíz körülmények között, hanem operatívan bele lehessen szólni a város működésébe ezek nélkül is. Alkalmasint, ha egyszer-egyszer ez félresikerül is, az olcsó, gyors lépésekből könnyű visszatáncolni, és helyettük mást kipróbálni (és még mielőtt: a visszalépéssel kapcsolatos presztízsveszteségtől egyáltalán nem kellene félni, hiszen, ha a taktikai urbanizmus valóban felkerülne a városvezetés mindennapi eszköztárába, akkor kialakulna a hozzá kapcsolódó kultúra is, aminek a része az, hogy az ilyen lépések akár vissza is vonhatóak).
A valódi taktikai urbanizmus hiányának tudható be az is, hogy Budapesten nem terjednek az egészséges utcák – hiába minden deklaráció. Budapest legnagyobb egészséges utcarendszere jönne létre egy másodperc alatt (mondjuk, a mai állapothoz képest ez nem nagy szó), ha taktikai módon megvalósulna az „Új körút” koncepció, de a városvezetés ezt is csak szavakban, marketinggel támogatja (plusz vannak lassú kerületi mozgások, de az egész sorsa alapvetően a döglesztő halogatás). Ezt a tetthiányt egyébként nem is kell olyan nehezen felfogható párosításokkal illusztrálni, mint például, hogy mi nem történik meg Budapesten, ami Barcelonában megtörténik. Elég megállni egy utcasarkon, ahol van budapesti (ellen-) példa, és benézni erre meg arra.
Az Anker köz. Nem történt semmi más, csak lezárták a két végét, és megtelt élettel!
A taktikai urbanizmus tagadása a Király utca (pont az Anker köz sarkánál). Volt felújítás, térkő, meg minden, csak éppen funkcióváltás nem. Ezen az ember csak minél gyorsabban keresztül akar jutni. Pénzért, tervezetten rosszabb, mint a sima, filléres lezárás.
A fenti kontrasztból is látszik, hogy hol bukik meg a budapesti nekibuzdulás: nagy változást általában csak sok pénzből, alaposan előkészítve, megvitatva, megellenségeskedve tudunk elképzelni – ezen múlt el a pesti rakpart sorsa is. Nincs olyan, hogy egy városvezetésnek van egy víziója a városról, és akkor a város hétköznapi életét nap mint nap efelé terelgeti. Ehhez egyszerűen nincs bátorság, de miért is lenne? A város vezetéséért folyó politikai harcban – rajtunk kívül – eddig senki nem lépett fel az erős tartalmi felhatalmazás igényével. Sokkal inkább az a kampányok alaphangja, hogy lehetőleg semmi érdekes ne derüljön ki, lehetőleg semmi megosztó ne jelenjék meg a felek szándékairól, és akkor majd biztos kevés szavazót veszítenek el a kampányban.
Ha egy budapesti politikus vonzót, népszerűt akar mondani, akkor valami távolit és monumentálisat mond. Persze, ahol nagyobb pénzek forognak, ahol sok a beton, ahol sok az előkészítés, ott már könnyű látványos eredményt elérni (sőt, alkalmasint könnyű megfelelő helyekre csatornázni a megbízásokat). Sőt, ha ezek a monumentális fejlesztések a biztosan távoli jövőbe csúsznak, akkor még dolgozni se kell velük. Akkor tehát, ha lehet, miért nem hajtunk végre kevés pénzből is értékes fejlesztéseket? Mert valójában nem akarunk csinálni semmit. Miért nincs például teljes városháza park máig? Hol bukik ez el? Miért ütemezik mindig a következő ciklus elejére (csak válasszák meg őket még egyszer)?
Egy szisztematikus kivétel van a punnyadás alól Budapesten: a kerékpároshálózat fejlesztése. A fent említett szóváltásunknak is ez az egyik konklúziója. Valamiért, ami a kerékpárosügyeket illeti, vannak a városházán tettrekész emberek, és ők meg is csinálták a házifeladatot. Akkor tehát, amikor látszólagos kerékpáros-túlfejlesztést veszünk észre Budapesten, nem azt kritizáljuk, hogy van, aki jól dolgozik, hanem azt, hogy az összes többi szakág és al-, illetve al-al-szakág ismét, a jelenlegi – szavakban zöld, taktikus, egészségesutcás és a többi – városvezetés alatt is belebukott abba, hogy Budapestből korszerű várost csináljon. Ha tehát a mai városvezetés helyében lennénk, a kerékpároshálózati eredményekkel nem eldicsekednénk (vagy legalábbis nem csak eldicsekednénk), hanem bosszantana minket ez a vérlázító anomália. Ha a kerékpároshálózat esetében lehet cselekedni, akkor más részrendszerek érdekében miért nem?
A többi részrendszer kapcsán jutunk pedig el a taktikai urbanizmus más szintjeihez is. Ugyanis a gyorsaság, az egyszerűség, az olcsóság mindig relatív. Egy utcát átstrukturálni lehet százezer forintokból is, de egy kilométeres hosszúságú taktikai biciklisáv már milliós nagyságrendben eszi a festéket és a pollereket. A Rákóczi út vagy a Bajcsy-Zsilinszky út villamosszakaszainak visszaépítése szintén olyan probléma, aminek megoldására, illetve halogatására készülhetnek stratégiák, de ha a városvezetés érezné a felhatalmazást és a bátorságot, akkor belevághatna a ma már szokásos túlárazott terveknél sokkal olcsóbb módon is (pénzben: sokmilliárd helyett kevésmilliárdért); faltól falig felújítás nélkül, családiház-árú felsővezetéktartó-oszlopok nélkül, csak a lényegre, és annak is a legköltséghatékonyabb megvalósítására figyelve. Sőt, hasonló gondolkodásmód alkalmazható a Fogaskerekű vagy – a költségkategóriákat nézve két nullával feljebb – a metróhálózat fejlesztésében is.
Minden szinten alkalmazni a taktikát azért is fontos, mert a XXI. század nem ismeri el a monumentális, de a mától évtizedekre levő fejlesztéseket. Pár évtized alatt már bőven elkésünk a fenntarthatósági fordulattal. Ami nincs kész hamar, az nincs kész soha. És ott zárhatnánk kerekre a történetet, hogy ami olcsó, egyszerű és gyors, az önmagában is környezetbarát. Miért? Mert abban kevés az anyag, de sok a gondolkodás. Ez utóbbiból kellene Budapesten sokkal több.
Egy apró taktikai példa: mi nincs a képen? Ha jól megfigyeljük, nincs szegélye a zöldsávnak (csak a favájatnak, ami már régen is megvolt). Ebben a XI. kerületi mellékutcában csak kibontották a járda rétegeit (az aszfalt alatti soványbeton alapot is, meg esetleg, ami az alatt is volt), és visszatöltötték földdel. Sokkal olcsóbb, sokkal gyorsabban megvolt, mégis sokkal jobb lett (leszámítva a kötelező szemetet).
