Volt ez a fordított védelem a Sétáló Budapest programban: egy nagyon egyszerű, mégis rettentő innovatív örökségvédelmi eszköz. Legyen a budapesti épületeknek egy olyan köre (az általunk felhozott példa az 1940 előtt épültekre vonatkozott, esetleg földrajzi kiegészítésekkel), amiben nem a védetlenség, hanem a védettség az alapértelmezett! E körben ne ahhoz kelljen a papírmunka (sokszor versenyfutás az idővel és az ingatlanosokkal), hogy védettséget kapjon egy-egy épület, hanem ahhoz, hogy a védelem lekerüljön róla!
Még idebent, nálunk is voltak nagy viták ezzel a rendszerrel kapcsolatban; kapott belső visszajelzést a zseniálistól a fejlődésellenesig, azonban végül bekerült a programba, mivel sok-sok régi épület sorsának tanulsága oda vezetett minket, hogy ez az intézkedés nem hogy túl sok, de sokszor még mindig túl kevés lesz Budapest építészeti örökségének kiterjedt és hatékony védelméhez.
Minden újszerű koncepciót némileg validál, ha azt már mások, esetleg egy viszonylag tekintélyes helyen ugyanúgy kitalálták, sőt, még alkalmazzák is. Kiderült, hogy a fordított védelemmel is ez a helyzet: Brüsszelben a hatályos építésszabályozás szerint az 1932. január 1-je előtt épült épületek automatikus védelmet élveznek (fordítás a linkelt szabályozás 333. §-ából):
Mint látható, ez ott csak átmeneti rendelkezésként van életben (és első ránézésre nem is világos, hogy milyen készültségben van a lista, ami végül felváltja), ugyanakkor a kapcsolódó felhívásokból, leírásokból úgy tűnik, hogy a listakészítés munkája inkább a minél szélesebb körű bővítést szolgálja, mintsem a kör szűkítését.
Illusztrációnak a brüsszeli Igazságügyi Palota jó lesz, ez ma már az örökség része, de annak idején hatalmas városrombolás biztosította a helyét, majd a bővítését 1969-ben a városvédők már megakadályozták (természetesen a közelmúltig ez a rombolás volt „a világ rendje” máshol, így Budapesten is: a mai, szeretett városkép előtt is volt egy másik – a kép eredetije Martin Mycielski feltöltése a Wikipédia-szócikk számára)
De miért II. rész? Brüsszel egyszer már megállította magát?
Brüsszel egyszer már valóban megállította (pontosabban lecsillapította) magát, amikor a lakott területi 50 km/h-s alap-sebességhatárt 30 km/h-ra csökkentette. Brüsszel – ami egy város – irányt mutatott akkor is. Brüsszel nemcsak egy város, hanem annál sokkal több: egy nagyon dögös város is tud lenni, ha akar!
De akkor ez most csak egy gyenge második rész? Egy cseppet sem. A 30 km/h-s intézkedésnek a világszínvonalú, iránymutató és progresszív voltát sokszorosan felülmúlja az örökségvédelem területén a fordított védelem elve. Lehet, hogy csak mi nem értesültük eddig az ilyesmiről, de míg a 30 km/h-s sebességkorlátról legalábbis széltében-hosszában beszélni szokás (széltében-hosszában beszélni nagyon jól tudunk), a fordított védelem ilyen toposzként a legkevésbé sem merül fel. Pláne nem tud több helyen megvalósulni, és ezzel „a fejlődés útjába állni”.
Pedig kellene, hogy álljon. Az az igazság, hogy Brüsszelben is jó lenne, ha ez a szabályozás az átmeneti időszak után állandó jelleggel is érvényben maradna. Így ha esetleg véletlenül kimaradna az elkészült örökségjegyzékekből egy-két 1932 előtti épület, nem lehetne őket csak úgy, egyszerűen lebontogatni; ez maradna a végső biztonsági háló, a rendszer ennél soha, semmilyen esetben nem lehetne gyengébb, csak erősebb.
Amúgy Brüsszelben a „lebontogatás” sem olyan egyszerű ma már, mint annak előtte. A külön róluk elnevezett „brüsszelizáció” – egész városrészek túl gyors, túl figyelmetlen, az épített örökséget nem kímélő rombolása-építése – évizedei, sőt, évszázadai után a helyi ingatlanos közélet szereplői arra panaszkodnak, hogy lassan már semmit, de semmit nem lehet ott bontani. Nemcsak régi épületeket, hanem tényleg semmit.
Nem akarjuk elgaloppírozni magunkat, de ha ez igaz, akkor ezzel Brüsszel mára nemcsak a fordított védelem elvét valósítja meg, hanem az általunk egyre gyakrabban hangoztatott „Ne rombolj, ne építs!” elvét is, ami a fenntartható (város-) fejlesztés egyértelmű alapelve. Az építőipar ökológiai lábnyoma olyan félelmetesen nagy, és emellett a régi épületeket felújítás helyett lebontani olyan félelmetesen rentábilis, és világszerte olyan félelmetesen könnyű (ez az egész pedig annyira félelmetesen együtt tud dolgozni az ingatlanpiaci buborékokkal), hogy nem nehéz belátni ennek az egésznek az emberiségre gyakorolt végzetes hatását.
A fenntarthatóság tényleg csak a gazdagok játékszere?
Felmerülhet itt rögtön a kérdés, hogy persze, Brüsszel ott pöffeszkedik sok évtizednyi, legalább másfél évszázadnyi brüsszelizáció szemétdombján, mindenük megvan, ami valaha kellett, így könnyen parancsolnak megálljt a további fejlesztésnek. Hát, a kevésbé fejlettek maradjanak ki mindebből a jóból? Ha ezt a veszélyes érvelést egy pillanatra is megengednénk, kiderülne, hogy először le kellene rombolni a világunkat ahhoz, hogy megmentsük. Az, hogy mi még nem követtük el (teljesen) ugyanazokat a hibákat, mint Brüsszel, nem jogosít fel arra, hogy elkövessük azokat, és nem is lenne jó nekünk. Minden erőnkkel őrizni kell (-ett volna) azt a még kiterjedten meglevő XIX. századi nagyvárosi városképet, ami Budapesten még megvan (?), és másutt már alig találni. Ha ezt is tönkretesszük, mi jó származik nekünk ebből?
A globális fenntarthatósági aspektus egy fokkal logikusabbnak látszik: kapjanak a jólétből azok is, akik eddig nem, és aztán tárgyaljunk a globális fenntarthatóságról! Azonban e téren sem jogosít fel minket a relatív fejletlenség semmire. Már csak azért sem, mert globális skálán messze a fejlett világ részei vagyunk, de ha nem így lennénk, akkor is most már hanyatt-homlok a (klíma-) fenntarthatóság felé kellene haladnunk. Ugyanis ma már az is nagy szerencse lenne, ha a legnagyobb erőbedobás mellett elkerülnénk a legrosszabbakat. Ebben a kontextusban tehát legfeljebb annyi jogos jussa lehet a fejletlenebb gazdaságoknak, hogy a fenntartható módszereket, csúcstechnológiákat, társadalmi modelleket (ha ezek meglennének ott) a fejlett világ akár saját erőfeszítései árán is köteles legyen exportálni hozzájuk (a gazdagok-szegények közti erőforrás-újraelosztás tehát értelmes felvetés globális szinten is) – de a rombolás-építés terén ez sem jelent felmentést: a legjobb megoldás a fejlett és a relatíve fejletlenebb városokban is az, hogy ami már megvan, és működik, ahhoz ragaszkodni kell. Ha fejleszteni kell, nem ahelyett, hanem amellé kell fejleszteni. Még a fejletleneket is ennek megvalósításában kell segíteni.
(A pontos brüsszeli helyzetet illetően az alapos helyismerőktől bármilyen pontosítást, további információt szívesen veszünk.)
