Budapesten háznak lenni nagyon-nagyon-nagyon veszélyes foglalkozás. Kezdjük ott, hogy a város, ahogy ma ismerjük, szeretjük és pusztítjuk, egy viszonylag rövid, de nagyon intenzív építési-fejlesztési időszakban vált olyanná, amilyenné. Ez az időszak volt a kiegyezéstől az első világégésig tartó „boldog békeidők” kora; ekkor alakult ki az az eklektikus városarculat, ami lényegében a kor európai nagyvárosainak standardját honosította meg Budapesten, és tulajdonképpen nem is önmagában volt speciálisan budapesti (sőt, pont önmagában nem volt egyáltalán az), hanem egészen a közelmúltig azzal adta meg a város egyedi karakterét, hogy markánsan, nagy területekre, egész utcaképekre kiterjedően hosszú ideig túlélte a XX. század nehéz időit. A XX. század végén egyetlen város sem volt annyira XIX. század végi, mint Budapest.
Na, de mielőtt áttérnénk erre a nehéz XX. századra, le kell fektetnünk, hogy már a boldog békeidők, a nagy fejlődés sem volt vértelen időszak az épületállomány számára. A mai belső városrészek szinte teljes megújulása nyilván azt vonta maga után, hogy elveszett a XIX. század első felére kialakult „klasszicista” városkép és annak szinte minden meghatározó épülete (ezek között is jelképszerű példaként a Ferenciek terének helyén álló régi városháza). Kevés épület élte túl ezt az időszakot; ilyen például a Nemzeti Múzeum épülete, a Rókus kórház (kérlelhetetlenül „logikusan” gondolkodó várostervezők által sokat szidott) tömbje, a mai városháza egy része, vagy borús történetünk főszereplője, a József nádor téren álló volt Postabank-székház.
Történetünk főszereplője, a volt Postabank-székház. A nagy túlélő, amely a jelent már nem biztosan éli túl. (A kép az Építészfórumnak erről az épületről szóló nagyszerű, a jelent még csak sejtő cikkéből való.)
A klasszicista Budapest
Lehet, hogy csak szubjektív benyomás, de akkor is lehet fontos érdekesség, hogy egy nagyobb területen, a Frankel Leó út–belső Bécsi út mentén, a Török utca és a Kolosy tér között maradt meg városképi méretben a klasszcista Budapest. Jópár későbbi beépítés van itt az eklektikus és a modern korból is, de ezek mégsem képviselnek elegendő súlyt ahhoz, hogy szétbombázzák az egységes klasszicista utcaképet. (A villamos persze ebben a környezetben is jól érzi magát!)
Vigyázni kellene erre a kis megmaradt klasszicista Budapestre. A Bécsi út felől már tömeges építési projektek veszélyeztetik, és a Kolosy tér is veszélyeztetett része ennek a zárványnak. Azt pedig talán említeni sem kell, hogy mostanság sok örökségpusztító épületbontás alanya az egész városban egy-egy megányosan megmaradt klasszicista, az átlagos budapestinél dísztelenebb és ócskább épület (például a Király utca 40. vagy a Szentkirályi utca 4.). Valószínűleg az emberek nagy része azt sem tudja, hogy itt az „átlagosan régi” épületeknél eggyel régebbi réteg képviselőiről van szó.
Egy random StreetView-nézőpont a Frankel Leó úton. A későbbi beépítések ellenére is a klasszicista Budapest ez; érdemes sokszor végignézni nemcsak virtuálisan, hanem élőben is.
Szerencsés teljesítmény volt tehát egy háznak túlélni a boldog békeidőket, és akkor jött a XX. század, ami persze nem 1900-ban kezdődött, hanem 1914-ben. A tragikus első világháború nem annyira az épületállományra, mint a város térségi szerepére és kilátásaira nézve jelentett nagy törést, azonban a két világháború közti szerves fejlődés is eredményezett új, jól kiépült és teljes városészként megújuló korai modern negyedeket, például a Várhegy Vérmező felőli lejtőjét vagy Újlipótvárost. (Ekkor radírozták le a Tabánt is a térképről – itt a zivataros XX. század eseménysorozatából eredő, mégis szerencsés fejlemény, hogy a helyén nem a korszellemnek megfelelő „jövőbe mutató”, nagy volumenű fejlesztések történtek, hanem nagyrészt „csak” egy egyszerű park létesült.) Itt is nyilvánvaló, hogy régi házak pusztultak el az újak helyén, de a fejlesztés-fejlődés nem volt olyan volumenű, mint a békeidőkben, és így kevesebb áldozatot is követelt.
Hősünk a második világháború utáni (második körös, immár igényes) helyreállítás után (szintén az Építészfórum cikkéből, természetesen ajánlott elolvasni!).
Aztán jött az épületekben közvetlenül is hatalmas kárt tevő második világháború. Ekkor az épületállomány túlnyomó része (a belvárosban 80%-a) jelentősen sérült vagy elpusztult – kisebb csoda, hogy az újjáépülő városkép mennyire visszahozta a régit. Csak egy kicsivel több modernizáló akarat kellett volna az újjáépítésbe, és most egy teljesen más várost ismernénk. Persze a modernizáló akarat nem hiányzott teljesen. A második világháború utáni újjáépítésben, majd a szocialista időszakban születtek ma már megmagyarázhatatlan (és városfejlesztésként sikertelen) modern zárványok Budapest belvárosában, például a Vízivárosban vagy Józsefváros belső részein (lehet, hogy ekkor már feltalálták erre a „tömbrehabilitáció szót”?). Házként túlélni a modernizálást is szép teljesítmény volt, de legbelül, az V. kerület lágy ölén talán már egyszerűbb mutatvány.
A szocializmus évtizedei után csapott le a rendszerváltás (bármit jelentsen is ez a szó ma már). Nem véletlenül említettem fentebb a tömbrehabilitációkat, hiszen az, ami az átkosban a régi városszövetbe odavágott lakótelep-zárványokat jelentette, lényegében megismétlődött e címszó alatt. Persze ennek meg kell adni a pozitív oldalát is: sok reménytelenül lerobbant városrész helyett lett ilyenkor „valami”. A probléma csak az, hogy alapjában véve ezt is a befektetői és politikusi érdekek hajtották, ezért hogy mi helyett lett a valami, az nem számított. Ha értéktelen házak helyett húztak fel korszerű, átlagosan igénytelen lakótelepeket, az ugyanúgy ment, mint amikor értékes épületet kellett ehhez bontani. Egy pozitív vonása a kilencvenes-kétezres évek tömbrehabilitációjának mindenképpen volt: egyes jóldefiniált városrészek határain túl nem terjeszkedett, így a belváros szívében ezt túlélni megint nem volt esélytelen, sőt.
Ez volt egyébként a Demszky-korszak „pangása”, amikor nagy dolgok a városban még véletlenül sem történtek. Olyannyira, hogy 2010 felé haladva egyre gyakoribbak voltak azok a hangok, amelyek azt mondták: történjék már valami, mert a pangásnál még a legrosszabb változás is jobb! Ez már rosszat sejtetett, és a rossz be is következett: nem igaz, hogy a pangásnál minden jobb. 2010 után elemi erővel zúdult Budapestre a „mindent megtehetünk”; nem sok híja volt a belváros kellős közepébe történő nagy, több tömböt érintő bebontásoknak, és lényegében ekkor jött el az a kor, amikor már sehol, a belváros közepén sem volt biztonságban egy ház sem. És úgy tűnik, történetünk főszereplője a József nádor téri volt Postabank-székház is azok közé tartozik, amelyek ezt már nem élik túl.
Légifelvétel a ház tetejéről (eredetiben részletesebb) egy örökségvédelemmel is foglalkozó facebook-oldalon: jól láthatóan meg van bontva a tetőhéjazat (a bádogos részeknél), a faszerkezet korhadt, a tetőtér hónapok vagy évek óta ázik, a végig nyitott ablakok reménytelenül próbálják kiszellőztetni a dohos levegőt. Nem tűnik teljesen spontánnak a folyamat, és szinte biztos, hogy végzetes.
Ha már egy magát konzervatívnak mondó rendszer teljhatalmára volt szükség ahhoz, hogy erre a meredek lejtőre kerüljünk, érdemes megemlíteni, hogy – különösen az épületgazdálkodásban és -fejlesztésben – a fenntarthatóság nagyon konzervatív eszme (ez persze nem zárja ki, hogy baloldali és liberális eszme is legyen). A fenntartható (város-) fejlesztés jelmondata: „Ne rombolj, ne építs!”. Általában az a legfenntarthatóbb pálya, ami minél kisebb változást jelent az eddigiekhez képest, ami minél kevésbé próbál kilátszani, különbözőnek lenni a múlthoz képest.
Ehhez képest Budapesten, ha egy régi ház túlélte a békeidőket, túlélte a világháborúkat, sőt, túlélte a szocializmust is, most félhet igazán. Akkor, amikor semmi sem nagyobb érték, mint a fenntarthatóság.
