A címbeli – három, de valójában egy – kérdés azt a logikai bukfencet, kognitív disszonanciát próbálja az élhető várossal kapcsolatban tudatosítani, ami például az „Akarsz (magas) adót fizetni?” és az „Akarsz jól működő közszolgáltatásokat?” kérdések közt is feszül (persze, igazán csak az olyan szerencsés társadalmakban, amelyekben nem eleve a magas adók és a silány közszolgáltatások kombinációja a betonkemény alapértelmezés). De mi is ez az átlagpolgár szintjén ébredő belső ellentmondás az élhető város kapcsán? Na, szóval…

Szeretnél, mondjuk, Pontevedrában, a most szóban forgó törekvések egyik legrégebbi hazájában élni? 

Ide tesszük a látkép linkjét, hogy a közeli, kevésbé szép részeket is megkereshessétek. Azért összességében így se lesz egy rossz hely.

 Vagy szeretnél, mondjuk, Brüsszel (egy város) belvárosának valamelyik ehhez hasonló átlagos utcájában élni? 

Reggel blazírt képpel ide lépnél ki. Jó lenne? 

Esetleg egy barcelonai szuperblokk belsejében? 

Ezt a képet egy cikkből kellett lopni, mert ide a gugliautó se ment be

Vagy ha közelebb jövünk – hiszen közismert, hogy Nyugat-Európában mások a fizika törvényei –, mondjuk létezésre alkalmas hely lenne Prága belvárosa? 

A prágai belvárosban, nem pont egy turistalátványosságnál, de azért ez is tetszik nekik

És jöjjünk még közelebb! Bejön Ljubljana frissiben átalakult belvárosa? 

Nem volt többségi támogatása ennek az élhetővé tételnek. Az átalakítás előtt. Ma már a ljubljanai belvárosi lakosok elsöprő többsége ragaszkodik a mai rendhez. Akarat kellett hozzá tehát, és biztos tudás az élhető városról. 

A kérdés másik oldala 

Na, de hogyan válaszolna a budapesti többség, ha a kérdést úgy fogalmaznánk meg, hogy

Mi lenne, ha a lakhelyedtől távol, akár kilométernyi távolságban, és esetleg ott is csak pénzért tárolhatnád az autódat?

Ugyanis mit látunk, pontosabban mit nem látunk a képeken? Autókat. Az élhető város kulcsa a tőlük való megszabadulás volt. S ha ezt elhatározták, akkor nem volt mese, a helyi lakosok autóitól is meg kellett szabadulni; sőt, lehet, hogy csak azoktól igazán, hiszen azok idejük nagy részében nem is mozognak, hanem állva rabolják a városi területet. 

Nem is teszünk semmit e közhangulat változásáért 

Ehhez a közvélekedéshez kapcsolódik, hogy ma Budapesten ezt visszhangozza nemcsak a közvéleménynek való kritikátlan hízelgésből élő politika, hanem a város életének alakításával megbízott szakma számos képviselője is. Honnan indulna ki a változás, ha nincs meg az a szakmai eltökéltség, ami a saját érdekét sokszor fel nem ismerő társadalmat átsegíti a történelem jó oldalára? 

Történt egy nyár eleji szakmai eseményen, hogy az autómentesítés – rendkívül velős, átfogó és a XX. század autós várost preferáló tévútját hitelesen ábrázoló – szakmai felvezetése után, majd egy külföldi városvezető beszámolója alapján már-már kialakult a szokásos hangulat, hogy igen, ez Budapesten is menne. Azért írom, hogy „szokásos hangulat”, mert ismerve a boldogabb országok, városok trendjeit rendszeresen elhisszük, hogy erre mi is képesek vagyunk – de csak úgy, mint amikor a moziban ülve pár percre úgy érezzük, hogy mi is tudunk repülni. 

Aztán kötelezően be kellett következnie a zuhanásnak is: valaki a külföldi beszámoló vége felé megkérdezte, hogy „és hova tették az utcákról az autókat?”. Az előadó egy pillanatra lefagyott; nem is értette a kérdést. Ők nem az autókkal foglalkoznak, hanem az utcákkal. Mindenki oda tette, ahová tudta. Ez nem a városvezetés feladata. Ők az élhető város feltételeit teremtik meg, de nem ők lakják be ezt a környezetet. Pontosan addig folytatódott a szokásos és kötelező rohamos hangulati hanyatlás, hogy az esemény végén már „rendben” azzal a meggyőződéssel távozhasson mindenki, hogy szükségszerűen holnap is olyan városra ébredünk, amilyenünk tegnap volt. Az, hogy a városvezetés gondoskodjék mindenki feneke alá az autóról, és annak ház előtti, alatti, melletti tárolásáról, nyilván lehetetlen. És akkor az utcák felszabadítása is az. 

Mint ahogy egyébként lehetetlen az is, hogy normális emberek által belátható időtávon belül, költséghatékonyan és valóban a használók megelégedésére változzék egy nagyváros tömegközlekedése. Trolivezetékeket (betáplálással, persze) telepíteni és igényváltozás esetén akár egy-két évtizeden belül leszedni (ahogy a fent említett Prágában is most csinálják), vagy a németalföldi nagyvárosokban előforduló, a mi metró- és villamosfogalmainkat ötvöző, az üzemi purizmust a céloknak alárendelő kötöttpályás rendszereket kialakítani, vagy belvárosi, a teljes rendszerhez képest incifinci villamosvonalakat ripsz-ropsz visszaépíteni; vagy akár a másik végleten, a periférián és az egyéb speciális igények spektrumában hatékony kis kapacitású rendszereket létrehozni gondolkodást kíván, bátorságot igényel, céltudatosságot, elhatározást követel meg. Ezt úgy mondják budapestiül, hogy le-he-tet-len.