Most történik egy nagy visszalépés a XXII. kerületben: számtalanszor szóvá tettük, hogy jobb utakat építeni az autóforgalom megtartása és kényelme kedvéért egy városrészi központban már nem igazán menő, de ez természetesen lepergett az illetékesekről (miért pont ez ne pergett volna?). Az „építkezés” közben a helyszínen a föld alól előkerült (és azóta teljesen elpusztított) régi villamosvágányok azonban még ennél is többre figyelmeztetnek: ha bárki a fővárosi politikai erőtérben komolyan venné ezt a globális klímaválság nevű elhanyagolható kis körülményt (meg úgy általában a város élhetőségét), akkor az útépítésre, a budafoki belváros mai sűrűségű autóforgalmának hosszú távú megtartására fordított erőfeszítésből: pénzből, időből, odafigyelésből, munkából, építőanyagból egy nem hatalmas, de azért nem is kicsi villamosfejlesztés is kijött volna.
Röviden: a felbukkant vágányok kapcsán nem is az a meglepetés, hogy mennyire épségben vannak még meg a föld alatt. Ez sokszor előfordul; sok vonal megszüntetésekor még a villamos helyének rendezésével sem igen törődött senki, sokszor az évtizedeken át való, nyilván visszafordíthatatlannak szánt „szüneteltetés” is a rekultivációs kötelezettség elodázását szolgálta. Az igazán meglepő dolog az, hogy a jelenlegi területhasználattal mennyire összefért volna itt egy egyvágányos szakasz rekonstrukciója-újranyitása ugyanezen vagy egy, csak deciméterekkel módosított nyomvonalon. Nem igazán kell ezt túlmagyarázni, hiszen most már lőttek ennek is, de azt azért érdemes kitárgyalni, hogy hogyan nem lett semmi az itteni villamos-újraindításból (ahogy például a híres-neves Rákóczi útiéból sem).
Ami lehetett volna
Egy kicsit azért túlmagyarázzuk: az alábbi vázlat mutatja be, hogy milyen lehetett volna az az új végállomás a Tóth József utca torkolatában, amit a most Budafokon végállomásozó vonalak (47, 56) egyike használhatott volna, és ezzel soha nem látott színvonalat, illetve klímabarát kiszolgálást adott volna a csomópont közvetlen vonzáskörzetének, amihez egy kisebb lakótelep (a Mézesfehér utcai) is tartozik.
Egy hevenyészett helyszínrajz arról, hogy mi lehetett volna (a körforgalomépítés a kép alján, a Tóth József utca torkolatában történik, de az építési terület a Pécsi utca – amit a Google a keletebbre eső Mária Terézia utca felirattal jelöl – déli végéig terjed). A jelmagyarázat a lentebbi szövegben van.
A vázlaton halványkék a meglevő vagy most elbontott vágányok helye és vélelmezhető további szakaszaik: a triviális Pécsi utcai hosszabbítástól délre vezethető egyvágányú hosszabbítás helye (és lent a mementóként megmaradó borgazdasági iparvágány-darab). A sárga vastag vonal maga a triviálisan megépíthető kétvágányú hosszabbítás (e hosszabbítás végén, illetve esetleg a Pécsi utcától délre lett volna lehetőség betétjárati végállomás, illetve kocsitároló második vágány kiépítésére; a járművezetők a pihenőidőt a jelenleg üresen álló régi, de hatalmas pénzért nemrég pár méterrel odébbrakott és felújított bakterházban tölthették volna). A vékonyabb sárga vonal egy elképzelt villamos-végállomás (szaggatottal egy lehetséges kihúzó a mainál hosszabb szerelvények számára). A szaggatott piros a régi vágányok helye alatt futó erősáramú vezeték, a fehér pont-vonal az új járdaszegélyek helye (kb. 2,5 méter széles utasperonnal az elképzelt végállomás jobb vágánya mellett).
Egy előkerült vágányszakasz a Pécsi utca déli végénél levő, zöld kerítéssel bekerített FCSM-átemelő mellől dél felé nézve (a látszó sínek mögött az éles szeműek észrevehetik a vágányok helyét keresztező erősáramú kábel sárga jelölőszalagjának maradványait – ezt és némi csatornát a villamos visszaépítése esetén is ki kellett volna váltani vagy egyéb módon kezelni, de ennyi pénzbe belefért volna). A képen látható és a képen már nem látható fák azóta eltűntek.
A vázlaton a többi vékonyabb vonal a közúti áramlatokat jelöli: fehér az autóforgalom, középkék a már ma is lehetséges buszsáv, zöld a kerékpár (ennek az észak felől jövő irányát a zajvédő fal melletti, valószínűleg lehetséges nyomorkodás helyett a Pécsi utcától áttettük a Kossuth Lajos utcára, valamint a Tóth József utcától délre a mai kétirányú oldalt vezetett kerékpárút helyett alternatívaként szaggatott vonallal irányhelyesen is bejelöltünk). A dél felől (a Nagytétényi út felől) a Tóth József utcára menő balra kanyarodást azért nem jelöltük, mert a csomópont kényelmes, két irányba figyelést a Tóth József utcából balra kikanyarodók részéról sem igénylő használata érdekében a Donszky Árpád utcán át folyt volna a továbbiakban (nagyjából ugyanezt a kényelmet biztosítja 1,2 milliárd forint és hatalmas pusztítás árán a körforgalom). Zöld karikák jelölik a kivágott fákat. Az elképzelt villamosvégállomás helyén ma levő buszmegállót a dél felől áthaladó buszok (33-as és 114-es család) fel is hagyhatták volna vagy délebbre (a képen kívül) lehetett volna kijelölni.
Természetesen van pár szűkös pont a rendszerben, amelyeket pontosan ki kellene találni, szerkeszteni; de erre pont sor is kerülhetett volna az elmúlt időszakban akkor, ha valakinek valaha az eszébe jutott volna, hogy ne csak autókat vezessen dél felől Budafok belvárosába.
Amire van pénz
Kezdjük ott, hogy a most épülő körforgalom mögött van döntéshozói akarat (azt, hogy hogyan alakult ez ki, inkább hagyjuk: tragikomédia, ahogy a helyi összellenzék egyik pártja azzal próbál különbözni a többiektől, hogy kilobbizza a nagyjából oda sem figyelő fővárosnál a helyi Fidesz Lieblingsprojektjét). És ha valami mögött van akarat, akkor a pénz nem akadály. Ne tévesszen meg senkit a külcsín: mehet a siratóasszony-üzemmód a fővárosnál az egész cikluson át, de amire akarnak, arra kitartóan mégis lesz pénz. Ez a körforgalom eredetileg 600 millió forintba akart kerülni, de a csomópont alatt levő távközlési kábelek áthelyezése-kiváltása körül kialakult egy kis izomösszefeszítés az egyik távközlési céggel. Mit tesz ilyenkor egy magyar dzsentri (főleg, ha nem a saját pénzéből mulat)? Elő a mellényzsebből a szívózó partner által követelt másik 600 millió forinttal, mert amikor nem a klímaváltozás nevű elhanyagolható kis körülményről van szó, ugye, akkor igenis a cél a fontos. A körforgalmat megígérték (lényegében a helyi Fidesznek), tehát meg kell épülnie! Így lett potom 1,2 milliárdos a történet.
Az azóta már nem létező fák az azóta már nem létező vágányokba ültetve. Pihentagyú kialakítás volt ez, de az ilyenért se kap egy rossz szót sem, aki csinálta. Parkolásra viszont mindig van hely, még a legnagyobb felfordulás közepette is! (A kiásott és szétdobált csatornafedelek a vágánnyal kompatibilis csatornakialakításból származnak, ezért csak az elképzelt új végállomásnál lett volna kiváltandó csatorna.)
Mi fenntarthatót is lehetett volna csinálni ehelyett? Először is nem megtartani, segíteni a budafoki belváros autóforgalmát, hanem csillapítani (önmagában ez mínusz 1,2 milliárd forint elköltését jelentette volna, ugye). Magától értetődő ez – már akinek. Emellett viszont, ha már van enniy pénzünk, a villamost nem is lett volna annyira nehéz meghosszabbítani a Tóth József utca vonaláig; nem valószínű, hogy többe került volna. Régebben hirdettük a Pécsi utca vonaláig való meghosszabbítást (már a Sétáló Budapest programban is szerepelt), mint amit „gond nélkül” meg lehetett volna csinálni, hiszen a most folyó építésig jól láthatóan ott díszelgett a mai villamosvégállomás és a Pécsi utca között a kétvágányú pálya helye. A munkálatok elején feltárult helyzet viszont azt mutatja, hogy egy kis további hosszabbítás is belefért volna.
A trivális hosszabbíthatóság a mai villamosvégállomás felől nézve. A jobb oldalon még egy vágánynak van hely, és ez a sáv így folytatódik a Pécsi utcáig, majd következik a munkaterület.
Hogyan alakult ez így?
A Pécsi utcáig való hosszabbítás ordítóan lehetséges volt (réges-régen még a budai fonódó villamoshálózat azóta megvalósult alapprojektjének is részét képezte), mégis (kis) részben minden illetékes hárította, (nagy) részben pedig tudomást se vett róla. A Tóth József utcáig való könnyű hosszabbítás lehetőségéről is tudhattak többen (akik tudták a föld alatt levő vágányok helyét, és olykor talán álmodoztak is a felélesztésükről), azonban ez a tudás már fel se bukkant a fejlesztési diskurzusokban (mi se tudtunk róla). Mindeközben a körforgalom ügye lassan, de biztosan haladt előre: nemhogy nem volt senki, akin elakadt volna, rajtunk kívül olyan szereplők se voltak, akik felemelték volna ellene a szavukat ellene (mindenképpen megjegyzendő, hogy ellenvéleményt a színfalak mögött bőségesen találtunk, de olyan szereplőt, aki ezt nyíltan felvállalta volna, nem). Pedig ez most itt elvileg egy zöld városvezetés a főváros élén…
Azért mehetnek az emilyen (közútfejlesztő) projektek akadály nélkül a megvalósulás felé, az amolyanok („villamosmániásak”) pedig nem, mert egyszerűen kevés olyan ember van a tágan vett szakmában és illetékes apparátusokban, akik felfognák a fenntarthatóság jelentőségét, és azon belül a a városi közlekedésfejlesztésben a villamos csodafegyver voltát. Ez hosszú évtizedek, már-már egy évszázad alatt alakult ilyenné, de ebben semmi csodálkoznivaló nincs: az autózás évszázada van mögöttünk. Merre másfelé fejlődött volna a társadalom, a politika, a szakma? Ezt a cikket is azért írjuk, és ezt az ügyet is azért hozzuk fel viszont, hogy elkezdjen tudatosulni mindnyájunkban: ez egy össztársadalmi probléma. Szemléletbeli problémának is nevezhetnénk, de a dolog súlyával inkább az van összhangban, ha kimondjuk: a megfelelő mennyiségű, szemléletű és szaktudású ember megfelelő pozíciókba helyezése igenis egy össztársadalmi probléma.
Ha ugyanis elindul egy fenntartható fejlesztési ötlet – persze, el tud-e indulni megfelelő mennyiségű hozzáértő és megfelelő információáramlás híján? –, akkor különféle koncepcióalkotó tervezők és döntéselőkészítők kezein túl kell jutnia. Ehhez megfelelő politikai megrendelés is kell, valamint a stratégiaalkotás szintjén olyan célrendszerek eljuttatása az ötlettől a kész stratégiai keretekig, amelyek képesek befogadni a fenntartható fejlesztési ötleteket, sőt, bátorítják azokat. Aztán a koncepciónak egyre konkrétabb tervvé kell válnia, s közben a finanszírozást is biztosítani kell hozzá, és végül döntést kell hozni a megvalósításáról, valamint a megvalósítást ténylegesen, számtalan potenciális buktató ellenére végig kell vinni. Ezen lépcsőfokok mindegyikében ma garantált, hogy mindegyik ilyen gondolat el fog jutni egy-egy „autóbarát” kézbe, és az is garantált, hogy ha eljut is egy-egy „zöld” – vagy itt konkrétan mondjuk ki: „villamosbarát” – kézbe, mindig lesz a közelben egy más véleményen levő ember is, aki erősen ellenpontozni tudja a zöld véleményt. Most is ez történt, és mindig ez történik (itt most példákat kellene linkelni, de valójában az egész blog erről szól, nemcsak a villamosok, nemcsak a közlekedés, hanem en bloc a fenntartható város témakörében).
A „villamosmániások” tehát nincsenek elegen. Az ellenkező szemlélet tömeghatást képes gyakorolni, a nem autócentrikus törekvéseket előbb vagy utóbb mindig el tudja gáncsolni, szinte kimeríthetetlen mennyiségbeli tartalékai vannak; képes teljes mértékben kontrollálni a fejlesztési folyamatokat, valamint az összes hozzájuk vezető politikai, közéleti, szakmai diskurzust is (ez utóbbiban egyébként egy kicsit túloztunk: szakmai körökben beszélni már nagyon jól tudunk fenntartható, korszerű megoldásokról – bár az ilyen irányú vágyakozások még sokszor nem vezetnek el a „villamosmániáig”, csak egy valamilyen hipotetikus, az autókat nagy mennyiségben is kiszorítani képes, zéró szennyezést kibocsátó valaminek az elképzeléséig, amit aztán különféle ipari lobbik, mondjuk akkumulátoros buszként vagy önvezető iránytaxiként tolnak a szép, tökéletes, kényelmes és ennek megfelelően sosem a közeljövőben megvalósuló megoldásokra vágyakozó szakemberek elé). Sokszor igaz ez a káros tömeghatás az emberek fejében is: számtalan könnyen felidézhető ellenérvet hallottunk a villamosokkal, a tömegközlekedéssel, a zöld megoldásokkal szemben, viszont ami pillanatnyilag – nem fenntartható módon – történik az utcákon, a városokban, az mind-mind „természetes”. Ezért, ha zöld ötleteink vannak, magunk előtt is bátortalanok vagyunk velük, hamar eljutunk az „á, ennek nincs realitása” öncenzúrájáig.
Merre előre?
Ez a poszt, illetve a fentebb linkelt ismeretterjesztő cikk nem kis részben azért született meg, mert a kommentelők is már szinte kérték, hogy mondjunk a villamosmánia ügyében valamit. Nem kevésszer hánytorgatták fel ezt nekünk – hiszen az átlagos kommentelőnek is az a természetes, amit a városban, a tévében, az interneten, a különféle tonnaszám gyártott stratégiai, fejlesztési dokumentumokban lát. Talán most megadtuk a választ; sőt, ennél egy kicsit többet is: most mi kérünk mindenkit, hogy váljék legalább egy kicsit villamosmániásabbá – ha másért nem, azért, hogy a városaink fenntarthatósága a lehető legkevesebb megpróbáltatással tudjon lezajlani. Mind a radikálisabb átalakítások (például a mobilitás nagyarányú visszafogása), mind a változtatás halogatása (majd a globális társadalmi-gazdasági rendszerek, benne a városaink klímaváltozás miatti kisebb vagy inkább nagyobb összeomlása) nagyobb megpróbáltatást fog nekünk jelenteni, mint fogni magunkat, és nyilvánvaló ostobaságok helyett például villamosvonalakra költeni a városi közlekedés fejlesztési pénzeit. Be kell látni: ma a városi közlekedés klímabaráttá tételéhez se hatékonyabb, se realisztikusabb eszköz nincs a villamosnál.
Összefoglalásul:
- a „villamosmánia” nem érzelem, hanem valójában egy nagyon egyszerű következtetés a fenntartható városi közlekedés rövid- és középtávú jövőjéről, méghozzá olyan formában, aminek a fejlesztései hosszú távon sem válnak indokolatlanná;
- ezt nagyon gyorsan kellene megérteni és váltani a várospolitikában (az emberiség most is már csak fut a pénze után a klímaváltozás ügyében, nincs egy másodpercnyi halogatnivaló időnk, nincsenek évtizedeink a szemléletváltozásra, hogy aztán újabb évtizedek alatt kinyögjünk pár új villamosvonalat, miközben számtalan közúti fejlesztést is átadtunk);
- legyetek ti is villamosmániások! Ha a Sétáló Budapestnek más értelme nem lenne is, annyi biztosan, hogy már lassan több száz cikket olvashattok a fenntartható város, a fenntartható városi közlekedés és azon belül is ennek legnagyobb csodafegyvere témájában. A névadó belvárosi gyalogoszónáról elnevezett fenntartható Budapest-koncepció ezt a fegyvert (sem) fél használni.
