Kovács Gergő összefoglalója: „Aki megtapasztalja, hogy a panaszkodásnál eredményesebb a közös cselekvés, már nem keres erős vezetőt, hogy az mondja meg, mit gondoljon, mit tegyen. A cselekvő ember saját életében is jobban boldogul a kihívásokkal – és nem szavaz diktátorhajlamú politikusokra.” – és akkor végeztünk is, mindenki hazamehet.
Most azonban, hogy az MKKP már szabad szemmel is jól látható szereplője a hazai politikai életnek, túl sok velük kapcsolatos megfejtés, viszonyulás születik az ellenzéki sajtóban ahhoz, hogy ennyivel elintézhessük a témát. Most egy újabb, de egészen biztosan sokkal jobb magyarázat következik: bontsuk ki az igazság minden szeletét!
Néha a cselekvő emberek is töprengenek: 2019-ben új szakpolitikai szelek fújtak a pártban
Mint sok másik, ez a cikk is jó hosszú lett. Aki nem kíváncsi más szereplők elitellenességének hamis voltára, vagy szintén más szereplőknek a Kutyapártról alkotott szintén hamis véleményeire, ugorjon az „öntudatos polgárok”-hoz; ott kezdődik a Kutyapártról magáról szóló rész.
Írtunk ilyet a Momentumról is
Végülis, ha megnézzük, ez a két párt az, amelyik a NER indulása óta láthatóvá váló, de kicsi szereplőként beleszólhat a nagy politikai folyamatokba, átrendeződésekbe – s úgy néz ki, valószínűleg ellenkező előjellel teszik ezt. Mit is csinált a Momentum? 2019-ben nagy lendülettel, senkire se várva végül megakadályozták, hogy megtörténjék Budapesten az az ellenzékváltás, amit egy halványabb formában Márki-Zay Péter most előadott. Őt viszont – látva, hogy az ellenzéken belül mégiscsak gyengék ahhoz, hogy érvényesüljenek – már támogatták, sőt, kulcsszerepük is lehetett a Karácsony Gergellyel folytatott furcsa chicken game eredményében (tulajdonképpen ezzel a bekezdéssel folytatódhatna a Momentum-történetünk, ha a megjelenése óta továbbírnánk).
Az ellenzéken belüli ellenzékváltás kísérlete viszont csatlakozik a mostani történethez is: ezek után a Kutyapártra már nincs is szükség? A válaszhoz csak az összellenzék számára legaktuálisabb közelmúltat hozom fel: az előválasztás eredményében is kulcsszerepük lehetett a Kutyapárt beszavazó szimpatizánsainak. A szavazatszámokat illetően még az is lehet, hogy nagyobb, mint a Momentum támogatásának, ami végül közvetlenül bő húszezer szavazatot hozhatott Márki-Zay Péternek a második fordulóban. Lehet, hogy mégis jelentős, az ellenzékváltáshoz szükséges erőről van szó?
Néhány idegen megfejtési kísérlet
Tóta W. Árpád elméjének vakító fénye
Talán ez volt az első nagy magyarázat a mostani hullámban, és tulajdonképpen kiindulásnak jó is. Arról szól, hogy a világ fekete-fehér, és ebben a Kutyapárt lesz szíves eldönteni, hogy melyik oldalra áll. Ha esetleg maguktól nem sikerül, akkor egy ilyen jó megmondóember zsenialitásának fénypászmáját kövessék csak (most ingyen van, csak tessék), és sikerülni fog!
A cikk legjobb idézete: „Civil szervezetnek lenni manapság nem habostorta. [...] Ám ezen például könnyű változtatni. Néhány tollvonás és gombnyomás a parlamentben, és a kétfarkúakhoz hasonló civilek előtt kinyílik a tér.” – tehát az alapigazság az, hogy az összellenzék győzelme biztosan elhozza a Kánaánt (hihető!), és ebből kifolyólag árulás és hülyeség bármi, ami nem az összellenzék szekerét tolja, és nem azon keresztül akar elérni bármit is.
Fekete-fehér, igen-nem: az egyszerű világmagyarázathoz egyszerű cáfolat illik. A fenti egyszerű világ nem létezik, nem jó modellje a valóságnak. Valótlanság az egész. A két politikai tömbtől független („centrum-”) szavazók nem is az ellenzéktől veszik el a szavazókat, hanem alkalmasint pont a Fidesztől. Hiszen kinek a teljesítménye ad mostanában több okot arra, hogy a saját közönségét is elbizonytalanítsa? A túlzott félelem mögött maximum önértékelési problémák húzódhatnak – jobb lesz, ha az összellenzék inkább a saját háza táján seperget és dolgozik.
Az ellenzék önreflexiója Ungváry Krisztián képében
Az ellenzék holdudvarából ez az a megnyilatkozás, amelyik a legközelebb jut a megoldáshoz: „tömeges választói igény van arra, hogy jelenjen meg végre egy új, civil hátterű politikai erő is, vagy legalább olyan politikai szereplő, aki nem járatta le magát”. (Bár az egy érdekes kérdés, hogy már most tényleg tömeges-e ez a választói igény, ha az igényt olyan értelemben nézzük, hogy nemcsak egyfajta várakozás, hanem önmagát megszervezni képes erő-e. Erről is szól a Kutyapárt sztorija, de ne szaladjunk előre!)
A legjobb idézet e cikkből (már a fenti mondaton túl): „Kormánypárti és ellenzéki oldalon a leginkább szánalmas kreatúrák azok a személyek, akiknek életükben a politizáláson kívül egy komolyan vehető, becsületes foglalkozása sem volt, és ezért teljesen a politikusi életforma, ezen belül mindenható pártvezetőjük kiszolgáltatottjai. Ebből a szempontból Szijjártó Péter és Vadai Ágnes között nincs különbség. Ezekből a hivatásos politikai csimaszokból, akik pártjuk teljesítményétől függetlenül, leválthatatlan mamelukokként vannak bebetonozva az ország politikai közéletébe, sokaknak végtelenül elege van.” – tűpontos, de meg fogják oldani az alapproblémát az összellenzék belső megújítási kísérletei? És mi az alapprobléma? Pusztán egy-egy kirobbanthatatlan, de vállalhatatlan jelölt, vagy valami, ami annál sokkal mélyebb?
Ungváry Krisztián cikke végül azért nem tökéletes, mert nem is a Kutyapártról szól, hanem az összellenzékről. A Kutyapárt igazsága szerinte nem saját magában keresendő, hanem abban, hogy tükröt tart az ellenzék elé, és ezt lesz szíves az ellenzék a saját problémáinak megoldására felhasználni. Ha alkalmas rá – tesszük hozzá. Illetve azt se felejtsük el, hogy ha a Kutyapárt lényegét keressük, akkor egy kérdést már eldöntöttünk: szerintünk igenis van lényege önmagában is.
„Profi” elemzők a Népszavában
Valahogy a két előző nézetrendszer között akar higgadt és tárgyilagos maradni ez a cikk, de végül mégis az egyszerű, gondolkodásmentes összellenzéki megoldást választja: a legtöbb megfogalmazásán átsüt, hogy a Kutyapártnak joga ugyan van a létezéshez, de mégis jobb lenne, ha nem létezne. Olyan, mint amikor a faluban nincs antiszemitizmus, de igény, az volna rá, és ezért kódolva bár, de feltálaljuk. „Lukácsi Katalin szerint egyébként létezik megoldás arra, hogy a kormány távozását kívánó, de az ellenzéki összefogást sem minden elemében szívelő kutyapárti szavazatok sokkal kevésbé veszélyeztessék az Orbán-rendszer leváltását.” – értjük, „veszélyeztessék”.
Lehet, hogy ez a középutas, bársonyos lesajnálás és kódolt pokolba kívánás nem is érne meg egy külön említést, de ennek a cikknek a legjobb idézete mindenképpen: „A Medián mérése szerint Budapest bevinné a Kutyapártot a parlamentbe: 6 százalékon állnak a városban. Karácsony-árvák húzták föl őket vagy tényleg az ellenzéken túli világból jönnek? Nem tudni.”. Így fordul minden a visszájára. Nem a kutyapárti szavazók segítették – többek között, persze – az egyébként Karácsony Gergelyt is visszavonulásra bíró Márki-Zay Pétert végül az előválasztási győzelemhez, hanem a rettentő markáns, látványos és bevállalós főpolgármesteri intézkedései közül ki sem látszó, színes-szagos Karácsony Gergelyt hiányolja annyira az ő elárvult népe, hogy hajlandó még a szent összellenzék határain túl is szétnézni, és amúgy mellékesen Budapesten felemelni az MKKP-t a parlamenti küszöb fölé.
Azóta, hogy létezik az összellenzék, már minden út se Rómába vezet, hanem csakis hozzájuk.
Magyar Jeti, azaz 444.hu
Ács Dániel és Plankó Gergő videójában kuszálódik össze végül minden szál. Némileg méltán, mert ők a Kutyapárt lényegéhez közel álló rendszerkritikusságot taglalják – azonban annak nemcsak valódi formáját kitárgyalva, hanem a különféle formákban és hihetőségi szinteken előadott utánzatait, a belőle gyúrt politikai termékeket is. Jövőre „csupa lázadó közül lehet majd választani, a kérdés csak az, hogy kinek a lázadását hiszik el az emberek”.
Ennek a jelenségnek a hazai spektrumából Márki-Zay Péter rendszerkritikussága, ellenzékváltása a sötét ló: vagy sikerül, vagy nem; vagy tényleg ellenzékváltás lesz (most még bőven nem az), vagy kiüresedő politikai termékként végzi. Mint ahogy annak idején a Puzsér-mesterterv is lehetett volna kétesélyes – tesszük hozzá –, hiszen optimális esetben valódi pártháttérrel ugyan, de nyilván a megpuccsolhatóság elméleti lehetőségével indultunk volna a régi baloldallal kényszerházasságban ellenzéket váltani. Bár talán akkor a pártháttérnél is minőségibb különbség volt, hogy Puzsér Róbert mindvégig azt ígérte, azonnal lemond, ha megválasztják, de a programját nem sikerül megvalósítani.
Igazán azonban a Fidesz „elitellenessége” mutatja meg, hogy mennyire üres is lehet ez az ajánlat. Mint a videóban is elhangzik, a mai populista hullám – például Donald Trump, Andrej Babiš és Orbán Viktor marketingje – nem szól igazán másról, mint az elit elitellenességéről. A választók képesek rettentően gazdag, befolyásos, tipikus elitembereket megválasztani csak azért, hogy elkergessék az elit általuk kijelölt részét (köztük részben fantomokat, például a bevándorlásszervező Sorost).
A videóban nincs szó róla, de azért az elitellenes harcban egy dolgot meg kell adni Orbán Viktornak: ő még nagyon régen tényleg az eliten kívülről jött, és azon nagyon kevés ember közé tartozik, aki az elit akarata ellenében tényleg beférkőzött oda. Ennek a mutatványnak a ritkaságát nem is mutatja más jobban, mint az, hogy a mai összellenzék látszólag tarka pártjainak felső körei mennyire ugyanabból az elitből valóak, mint a Fidesz felső körei. Szinte senki sem jön kívülről.
Szintén nincs szó a videóban arról, ami itt a legfontosabb: miért és hogyan igazi e kavalkádban pont a Kutyapárt elitellenessége?
Szóval, azok az öntudatos polgárok
A Kutyapárt elitellenessége azért sokkal hitelesebb, mint bárki másé, mert nem a politikai játszmák oldaláról fogja meg a dolgot, hanem arra próbál választ adni, hogy ha egyszer tényleg sikerül a társadalomra telepedett vérszívó elitet egy kicsit lefeszíteni rólunk, akkor mégis hogyan és ki lépjen a mai diszfunkcionális mechanizmusok helyére. Alkalmasint az elitellenesség hiteltelenségét bizonyítja, ha valaki erre nem keresi a választ. Hogyan akar valaki rendszert váltani, ha pont azt nem tudja, mi lesz azután?
A megoldás pedig az igazi, öntudatos polgár, aki csodavárás és panaszkodás helyett cselekszik. Az embert kell fejleszteni, nem a lózungokat. Legyen tisztább az utca! Legyen több fű, legyen több fa! Legyen kevesebb rendbontás! De ki hajlandó tényleg tenni érte? Intézze el a „rendszer”? Vagy mások? Vagy csak tiltsák be a szemetelést, a hangoskodást és azt, hogy „mások” gondozatlanul hagyják a rájuk bízott utcarészeket? Hát, persze, hogy akik nem akarják maguk a kezükbe venni még a közvetlen, kézzel fogható környezetük ügyeit sem, azok majd leszavaznak arra, aki többet, színesebbet, nagyobbat, több tiltást ígér, aztán majd rutinosan panaszkodnak arra is, hogy ez sem teljesült.
Sokan sírják vissza a „régi világ” erényeit: voltak még közösségek, voltak emberek az utcán, nem volt kihalt az összes közösségi tér, az emberek képesek voltak egymással összefogni ilyen meg olyan célokért, képesek voltak áldozatra a közösségért (sőt, ma már a régi világ hajdani erénye a liberális demokrácia megkérdőjelezhetetlen felsőbbsége vagy a tűrhető jövedelmi, anyagi különbségek fenntartása – csak nem azért vesztettük el ezeket is, mert nincs elég olyan polgár, aki tisztában lenne az értékükkel és még áldozatot vállalni is képes lenne értük?).
Nosztalgiázás közben csak azt veszítjük szem elől, hogy ha ma közösségi aktivitást kell kifejteni, akkor általában megelégszünk azzal, hogy panaszkodunk másokra, több szabályozást, több központi intézkedést – esetleg pénzosztogatást – követelünk. Ma már egy lakótelepi padot nem lehet telepíteni, mert a felette lakók attól félnek, hogy a fiatalság ott fog késő este hangoskodni; egy grundot nem lehet létesíteni, mert a focizó, rohangáló gyerekek kiabálnak; vagy egy nyavalyás közösségi komposztálás elindításához is vért kell izzadni, mire a szervezők leszerelik a büdöstől, rendetlenségtől, patkányoktól, egyéb veszélyektől való alaptalan félelmeket – ha egyáltalán le tudják szerelni –, és akkor a használók szabálykövetéséről még nem beszéltünk.
Persze, régen minden jobb volt. Mert nem egymásra panaszkodtunk, és nem a homályos háttérbe húzódó rendszerektől vártuk a megoldást, hanem megoldottunk pár problémát.
Képessé tétel (empowerment)
Ez az, ami a Kutyapárt célja: olyan polgárok gyűjtése, öntudatra ébresztése, akik képesek arra, amire most még általában nem. Ez lesz az az emberanyag, amelyik feltalálja magát, ha egyszer eltűnik fölüle az atyáskodó elit. Ez az, ami valószínűleg sokkal fontosabb, mint egyszerűen és teoretikusan megkérdőjelezni az elit uralmát. Még ha őszintén teszi is ezt valaki, mi célból teszi, ha nincs mögötte tevékeny polgárság?
Sőt, ha nincs az elitellenesség mögött tevékeny polgárság, akkor nem üresedik ki, válik öncélúvá az elitellenesség maga is? Megfigyelhető még az őszintébb elitellenes, rendszerkritikus erők, szereplők közt is, hogy nagy hangon követelik ezt meg azt, s úgy tervezik, „majd, ha sikerül”, biztos az elit helyébe tudnak lépni. Vagy nem. Ebből lesz a hivatásos ellenzékiség, alternatívság, aktivistaság: jól meg lehet élni akár évtizedekig is abból, hogy az ember követel, de soha nem ér el semmit. Ugyanígy a képzelt rendszeritika egyik külsősége, a részvételi vagy bázisdemokrácia is legfeljebb a garantált káosz, az egyes szervezeteken belüli zavarosban halászás eszköze, s végül pont a legerősebb szereplők (a „hivatásos rendszerkritikusok”) további erősítésévé, a belső diktatúra eszközévé válik, ha nem azért alakítják ki, hogy a tényleges cselekvés és csakis a tényleges cselekvés eszköze legyen.
Ezzel szemben a Kutyapárt nem mond előzetesen nagyokat: legyen aktív, tevékeny, öntudatos polgárság, és majd, ha az sikerül, biztos lesznek nagy követelések, nagy modellváltások is (addig elég a működésorientált, őszintén kimondott „bázisdiktatúra” is). Mi rossz sülhet ki ebből? Legfeljebb az, hogy a társadalomnak hasznos polgárságteremtő munka eredményét végül az „igazi” politikában nem az MKKP fölözi le. Óriási hozzáállásbeli különbség!
Talán mellékszál, de az empowerment fogalmának emancipációs értelmezése sem légbőlkapott ebben az esetben: képessé tenni egy társadalmi csoportot arra, hogy saját erejéből felemelkedjék, úrrá legyen az alávetettségén (nem úgy hagyni, de nem is atyáskodva babusgatni, felemelni). Hát, manapság az öntudatos, a környezetéért tenni hajlandó polgár nem alávetett tagja a társadalomnak? Ha minden úgy megy, ahogy a Kutyapárt csinálja, akkor az öntudatos, cselekvő polgár pont úgy keletkezik, hogy az öntudatos, de még nem cselekvő polgár kiszabadítja magát ebből az alávetettségből, vagy akár az öntudatlan polgár is öntudatára ébred, ha látja, érzékeli a cselekvés erejét. Ez a tenni akarás emancipációja.
Nem mellesleg: tényleg elérni valamit
A cselekvés köré szervezett politikai munka – nem pedig a politikai célok köré szervezett cselekvés – erejének illusztrálására tudunk mondani egy önostorozó példát is. Tök szuperül levezettük, hogy a Blaha Lujza térrel mit kellene tenni. Elértünk vele valamit? A legkevésbé sem! Ezzel szemben a Kutyapárt csak annyit csinált, hogy az elmúlt években telepített oda jópár növényt, amit az általunk is kárhoztatott építkezés előtt evakuáltak, és a város más pontjain újra elültettek. Elértek vele valamit? Igen. Kétszer is.
A két hozzáállás közti különbség egyébként a nagy mondások gyártása közben is kiütközik. Ha az elit ártalmas tevékenységére „elitkompatibilisen” próbálunk reagálni – a tevékenységük rossz voltát bizonyítjuk, alternatív forgatókönyvet dolgozunk ki, közleményeket, szakmai anyagokat írunk, a politikai küzdelmekbe próbálunk meg belefolyni, beleavatkozni –, akkor előbb-utóbb ennek a közösségi felhajtóereje, munkára sarkalló hatása is csökken. Ki akar falra hányt borsót gyártani?
Ellenben, ha a konkrét cél szerény, de az eredmény valós, a szervezkedésnek van felhajtóereje. Valószínű, hogy azok, akik végül „helyzetbe kerülve” a valamikori jövőben ténylegesen jobb Blaha-forgatókönyveket dolgozhatnak ki, és a megvalósításra is képesek lesznek, az olyan aktív polgári közösségekből fognak jönni, mint a Kutyapárt, és nem az olyan esélytelen szakmai műhelyekből, mint a Sétáló Budapest vagy akár egy-egy ellenzéki párt itt-ott működő szakpolitikai közössége. (De ismét: ne szaladjunk előre!)
Egyébként a tényleges cselekvés kultúrájának az elit számára is van mondanivalója
De persze nem az, hogy vállalja fel politikai termékként, üresítse ki, és így érjen el vele hamis sikereket.
Sokkal inkább az, hogy a jelenleg működő rendszereken, az elit struktúráin belül is esélyt jelent a tényleges cselekvés ahhoz képest, mint amikor a pozícióhoz jutók felveszik a semmittevés „tempóját”, és maguk is belesüllyednek a langyos tespedésbe (a fentebb megénekelt megélhetési semmit el nem érőkké vagy a változtató törekvések megélhetési akadályozóivá válnak).
A meglevő rendszereken belüli cselekvő emberre példa Bardóczi Sándor, akinek van egy víziója, van egy aktív szerepfelfogása arról, hogy mi a lehető legtöbb, amit el tud érni, és valószínű, hogy ezt megközelítőleg el is éri. Kilép a komfortzónájából, és végül minél többet dolgozik, minél többet kockáztat, annál többet nyer saját maga is az ügyei számára is.
Ez az a viselkedés, amit a „Kutyapárton nevelkedett” polgárok tömegével bevihetnek a politikába, és ez az, amit mi is hiányolunk például a főváros mint országos szereplő részéről (például az útdíj kapcsán vagy a kormány által tolt Galvani híd tényleges és tevőleges kritikája terén). Szintén ezt hiányoljuk a fővárosi közlekedési szakma mint fővároson belüli szereplő részéről (hány olcsó és gyors fejlesztési lehetőséget javasoltunk már a biztos távolba ködösített nagyprojektek helyett!). Nagyon sok olyan hivatali pozíció, tisztség van, ahol szimplán csak fel kellene ébredni, és cselekedni kellene.
Emiatt azt megmutatni, hogy milyen cselekvési lehetőségek vannak a mai közszereplők számára kihasználatlanul, talán nem teljesen felesleges még „elitkompatibilis” formában sem. Vagy mégis?
És még valami: meta-elitellenesség
Van a hiteles elitellenességnek egy kőkemény logikai feltétele is: hogyan gondolja valaki komolyan az elitellenességet, ha csak azért harcol, hogy elitváltás történjék, azaz ő legyen az új elit? Vagy ami ilyenkor értelemszerű: bekerüljön az elitbe, s odabent új megegyezéseket kössön az addigi elittel. Ennél sokkal tisztább, ha az ember ragaszkodik ahhoz, hogy rendszert akar váltani; az elitbe nem bekerülni, hanem az elitet eltüntetni, és olyan új működést meghonosítani, ami nem arról szól, hogy a régi előadást állítjuk újra színpadra, csak most új szereplőkkel.
Emlékezzünk, a Fidesz mindennél elsöprőbb sikerét végül az hozta el, hogy a politikai termék szintjén is lemondott a polgári Magyarországról, és a posztkommunistánál és posztkommunistább, a posztkádárinál is kárádistább politikákat, pontosabban kommunikációt hirdetett meg. Aztán beült a politikai hatalmat csak a tőke egyik fajtájaként kezelő korrupt oligarchisztikus vállalkozói rétegbe, és minden eddiginél hatékonyabban kezdte el működtetni azt. Csak abban különbözött már az előtte regnáló baloldali kormányoktól, hogy a törekvéseihez megvolt a kétharmada (vagy fordítva: a kétezres évek baloldali kormányai pusztán annyiban különböztek a NER-től, hogy nem volt meg a kétharmaduk).
Lefogadjuk, hogy az összellenzék nagy része – különösen a régi baloldal – egy hasonló váltásra készül. Nagyon is jól megfelelnének nekik a NER keretei, ha ők tölthetnék ki azokat hájas testükkel. Aki nem hiszi, ott van illusztrációnak maga az előválasztás is, amit sikerült egy, a NER-nél is NER-ebb választási rendszerrel megalkotni. Megtanulták, hogy így célszerű, a választók pedig lenyelték, hol itt a probléma? (Részben ennek köszönhető amúgy, hogy az Ungváry Krisztián által kifogásolt zűrös alakok képtelenek voltak kikopni a társaságból – direkt ezt célozta a rendszer! –, és ez az, ami Márki-Zay Péter e keretek közt meglepetésszerű eredményét mégiscsak hitelesíti és erősíti.)
Ezen a politikai színtéren nem pont az a hiteles szereplő, aki az egész színpadot le akarja bontani, és nem csak felkerülni a régire? Ha marad a régi színpad, csak elitváltásról, és nem rendszerváltásról beszélünk. Ha viszont egyszer tényleg eltűnik a színpad, de ott áll helyette egy cselekedni képes tömeg, amelyik még új színpadot építeni is tud, akkor elérkezett az új politika kora.
És ha új színpadról beszélünk, akkor eljutunk arra a pontra, amikor majd a Kutyapártnak is mondania kell valamit arról, hogy hogyan és mit fog tenni egy ilyen helyzetben. Tartsák meg az eddigi hitelességet, és továbbra se mondjanak erről (szinte) semmit? Vagy elérkezett az idő, hogy mégis legyenek „komoly” politikai céljaik is? Mint fentebb szerepelt, az legyen a legnagyobb bajunk, hogy ezeket az új célokat már az öntudatos polgárok termelik ki, nem pedig a mai Kutyapárt mondja meg. Most az esély megteremtéséről van szó.
Az MKKP a „komoly”, az „igazi” politikában
Azért ma már ez is előfordul, maga Kovács Gergő hívta fel rá a figyelmet egy beszélgetésben, hogy ha valaki erre vágyik, ezt is megkaphatja. Ezek a témák képezik már most is a Kutyapárt „komoly” portfólióját:
- a legahuána marilizációja (amit a mai ellenzék egyes tagjai is képviseltek már, de valahogy elsikkadt a nagy semmit el nem érésben),
- a gyalázatos határkerítés lebontása,
- antikorrupciós, illetve a felelős politizálásért végzett munka (én teszem hozzá: összességében a legnagyobb antikorrupciós aktivitás idehaza Hadházy Ákos és az átlátszó.hu mellett),
- progresszív jövedelemadó (amit a mai ellenzék egyes tagjai szintén képviseltek már, de valahogy megintcsak elsikkadt a nagy semmit el nem érésben).
A végére már csak egy poéngyilkos szószaporítás (nem mintha az egész cikk más lenne), de a fentieket két ponttal kellene csak kiegészíteni, és előállna minden idők legerősebb hazai kormányprogramja:
- az oktatásügyet, s azon belül is a béreket (nem a kakaóbiztos interaktív tornacsarnoknak álcázott ministadionokat!) úgy kitömjük pénzzel, mint bazáros a majmát (éljen az örökélethosszig tartó tanulás!),
- Magyarország 2030-ra valóban eléri a –50%-os klímagázkibocsátási célt (hab a tortán: a lex Rácz Zsófi is jó valamire, például arra, hogy Greta Thunberg legyen a környezetvédelmi minisztérium klímapolitikáért felelős államtitkára).
(Én meg pont egy újabb szöveget írtam valódi cselekvés helyett.)