Robi a minap elmélkedett arról – nem kis „Na, ugye?” érzéssel –, ahogy az online előválasztás kapcsán a Momentum a saját csapdájában vergődik. Vergődik? Csapdában? A sajátjában? Érdekes kérdés, hogy a politikai spektrum közepén álló új, fiatal, tiszta erőként való felbukkanása óta a Momentum hogyan és miért navigálta magát abba a helyzetbe, hogy a pártállami utódpártokat mint „szövetségeseit” alapvető kérdésekben kell győzködnie (megjósoljuk: hasztalanul) a maga igazáról. Milyen tudatos vagy nem tudatos lépések vezethettek ide? Megpróbálom elemezni a folyamatot, mert noha annak szereplőjeként biztosan szubjektív értékelést fogok adni, a tanulságok levonását pont a mi szempontunkból tartom a legfontosabbnak (azaz mindazok szempontjából, akik a NER-t a háztáji ellenzékével együtt küldenék a szemétdombra). Szerintünk ugyanis ezen a helyezkedésen nem kisebb dolog múlt el, mint a 2022-es rendszerváltás lehetősége. 

Az egész történet ott kezdődik, hogy a NER létrehozta az „összefogáskényszert”, pontosabban összefogáshisztit. Kezdetben, amikor a NER-leváltás első számú ellenszere a „centrális erőtér” volt (a NER-nek legyen jobb- és baloldali ellenzéke is, mert ez garantálja a megosztottságot), ez a mainál kevésbé fontos és kevésbé fajsúlyos kérdésnek tűnt. A jelenség erejére azonban jellemző, hogy a 2014-es választásra készülő egyetlen, szabad szemmel látható és magát centrumpártnak (azaz a Fidesszel és a régi baloldallal is inkompatibilis, mérsékelt erőnek) deklaráló LMP-t már rögtön kettészakította a kérdés. Fogalmazhatunk úgy is, hogy már 2014 előtt egy alatt volt – bár nem sokkal – azoknak a pártoknak a száma, amelyek mentesíteni tudták magukat a kérdéstől. 

2018-hoz úgy érkeztünk el, hogy látszólag a 2010-es és 2014-es politikai látkép uralkodott, de egyfajta vihar előtti morajlásként már látszottak az összefogáshiszti súlya alatti összeomlás jelei. A Jobbik még éppen el tudta magáról hitetni, hogy középpárt, de a remélt vidéki támogatottságát sem hozta, és a belső feszültségei is csak fokozódtak (érdekes kivételként az összefogás kérdésétől függetlenül is éppen válságban voltak). Az LMP látszólag megerősödő támogatottsága (ami egyébként az Együtt-árváknak és a még gyenge Momentumnak volt köszönhető) a választás után nyilvánosságra kerülő, de már hónapok óta folyó árulózás, civakodás után pillanatok alatt foszlott semmivé. A Momentum egyelőre kis szereplőként a félhomályban kerülte ki a kérdést. 

2014 után tehát az első fontos átalakulást a 2019-es választások tartogatták (utólag kiváltképp jól látjuk, hogy a 2018-as morajlás hogyan rendezte át földrengésként a térképet). Ekkorra látni lehetett, hogy a 2019-es önkormányzati választáson a győzelem minimális reményéhez is ellenzéki tömböt kell alkotni, és hogy abban – bárki bármiről álmodozott is korábban – a régi baloldalnak nagy súlya lesz. Azok közé tartozom, akiket ez a helyzet nem ért készületlenül: régóta azon a véleményen voltam, hogy ha nem sikerül is eliminálni a régi baloldalt a hazai politikából, a XXI. századi pártok által képezett „új pólus” (ez régebben az LMP-n kívül olyan erőket jelentett volna, mint a Milla vagy a 4K!, újabban leginkább nyilván a Momentumot) majd képes lesz másodhegedűssé lefokozni őket az ellenzéken belül. 

2019-ben talán a legnagyobb fordulópontot az hozta a történetbe, hogy az „új pólus” forgatókönyv sikerének vagy bukásának első számú kovácsává a Momentum vált (itt egy kicsit történelmietlen a nézőpontom, mert ez biztosan csak az EP-választásokon dőlt el, amikorra viszont a Momentum már mindent eltaktikázott, de mentségemre legyen mondva, hogy sokan sejtettük, hogy az ő történetükben sokkal több van, mint ami akár az év elején is látszott). Ezt már sejtve, de még nem tudva alakult 2018 őszétől a Sétáló Budapest „új pólusos” terve az önkormányzati választásra: Puzsér Róbert független főpolgármester-jelölt támogatásával sorakozzanak fel a „XXI. századi pártok” (LMP, Jobbik, Momentum) egy tömbbe, és így hozzanak össze egy olyan összellenzéket, amelyben nem a régi baloldal a domináns! A 2018-as eredmények alapján ez reálisnak látszott. 

Aztán ezek a tárgyalások nem haladtak, és ennek is megvan a maga története. A Jobbik ekkor ért el a pártszakadáshoz, és így egy minden addiginál centrumközelibb, de végtelenül szétzilált állapotban létezett akkor (ez egy pozitív jelenséget is kitermelt: életemben akkor láttam először és utoljára olyan politikusokat, akik becsületesen tárgyalnak, nem próbálják meg magukat nagyobbra fújni, mint amekkorák). Tisztességgel követték (próbálták követni) a többiek mozgását, de maguk semmit sem kezdeményeztek, semmit sem csináltak először. Az LMP viszont teljesen más képet festett: egy párt, amelyik számos kilépés és kizárás után, belül végtelenül meggyengülve még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy a centrumot hitbizományba kapta, hogy bármelyik másik centrumszereplő már a létével is őt támadja aljas módon; viszont nemhogy politikai stratégiájuk, de egy tárgyalásnyi muníciójuk nem volt ehhez az elképzelt nagy súlyhoz. 

Hóbortos Budapest – egy olyan párt áll a kép közepén (na, ez legalább nem a Momentum), amelyről már csak a többiek próbálják meg elhitetni, hogy nem halott; hátha ezzel még meg lehet menteni a bulit 
(az eredeti innen, a szerzői jogok a közismert alkotóknál)

Ebben a bonyolult helyzetben kellett a Momentumnak eldöntenie, hogy mit tegyen. Zavarodottságukat jellemzi, hogy – én legalábbis úgy tudom – a Sétáló Budapestet sikerült egy nagyon rövid ideig (maximum egy-két hétig) a legmagasabb szinten (igen, a legmagasabb szinten) támogatniuk, mégpedig jóval a többiek előtt; de mielőtt ez a kapcsolat konkretizálódhatott volna, gyorsan meggondolták magukat. Ez a meggondolás nem is akármilyen volt, hiszen szűk fél év alatt egészen a másik falig jutottak: 2019 áprilisára – tehát egy olyan időpontra, amikor erre még semmi szükség nem volt – összeálltak egy tömbbé a régi baloldallal, azaz tulajdonképpen létrehozták a mindenképpen domináns „régi pólust”. Mint az közismert, bejelentették a jelölti helyek hárompárti előzetes elosztását, amihez aztán utólag, másodvonalban csatlakozhat bárki (a régi jó recept: hasonló volt a 2018-as országgyűlési választásokra már jó előre, 2017 decemberében megkötött MSZP–DK-leosztás is). 

Miután végül ezek a másodvonalbeli csatlakozások az EP-választáson már nyilvánvalóvá váló földrengés után megtörténtek, és a 2019-es budapesti választást a baloldal nyerte, ez a kötelék eléggé maradandónak bizonyult. Ezért követelhet a Momentum az előválasztáson ezt meg azt, és ezért nem fogja megkapni. És ezért fogja mindezt faarccal tűrni. Nincs nekik már más: eldöntötték, kihez láncolják magukat. 

De miért döntöttek így? 

Utólag könnyű látni, hogy a Momentum – még egy választási győztes társaságba is – áron alul adta el magát. Magyarázhatja tehát a viselkedésüket az, hogy nem látták előre a valós súlyukat (azt csak később, a májusi EP-választáson láthatták), és ha biztosra akartak menni, akkor sokkal inkább váltak az ellenzéki mércén erős régi baloldal puttonyává, mint egy bármilyen másik társaság oszlopos tagjává. Hogy ezzel komplett bedöntötték a NER megdöntésének esélyét, az nyilván másodlagos volt nekik akkor. 

És itt fontos, hogy azt is csak utólagosan látjuk, hogy a „másik társaságban” a Momentum vezető erővé vált volna. Akkor még csak az látszott, hogy van két, ilyen vagy olyan okokból nem túlságosan megbízható partner, akivel együtt is csak éppen hogy elérik a régi baloldal erejét – nyilván az volt tehát itt a pesszimista perspektíva, hogy a rottyon levő partnerek révén az emelkedő politikai pályájukat túl hamar ereszkedőre cserélik. Ha pedig véletlenül megpróbálnák hangadóként vezetni a csoportosulást, rögtön kivívnák legalább a féltékeny LMP irigységét, és megint csak nem lenne semmi az „új pólusból”. 

Számunkra nem kétséges, hogy a Momentum részéről ezek a stratégiai döntések egytől egyig nemcsak hibásak, de ha ezeket a hibákat az ország jövője szempontjából értékeljük, akkor egyenesen erkölcstelenek voltak, ugyanakkor a logikát látni lehet mögöttük. És ez a legfontosabb tanulság; ha valamiért, ezért érdemes felidézni a történetet: átlépték a piros vonalat, ami mögött lehet, hogy rövid távú szervezeti és politikai sikerek várják őket, azonban a létezésük alapja kérdőjeleződött meg. Az, akire a baloldallal inkompatibilis szavazók már úgyse szavaznának, és az, aki hajlandó a NER és háztáji ellenzéke közti harcot elsődleges történetszálként elfogadni, miért nem az MSZP-ben vagy a DK-ban politizál? Nem akartak kilépni a komfortzónájukból – ahogy általában mások sem –, de mára már a zóna sincs meg. 

Az, hogy 2019-ben végül pont a Momentum döntötte el, hogy a régi baloldal maradjon a domináns ellenzéki erő – azaz végül a többieket is átsegítették a vörös horizont másik oldalára –, csak hab a tortán, de kétségkívül sikerült. 

A puding próbája, az előválasztás 

Miután már nagyban zajlik a 2022-es választás összellenzéki jelöltállító előválasztásának előkészítése, a Robinak és nekem apropót szolgáltató online előválasztásos csörtéken túl is látszik, hogy ez sem arra megy ki, mint aminek mondják. Nem belső erőpróba ez – naná, hiszen azon Gyurcsány Ferenc akár vereséget is szenvedhetne! –, hanem jól-rosszul elrendezett színjáték. Hadd hozzak ennek alátámasztására három bizonyítékot. 

Az első bizonyíték már az előválasztás első ötlete előtt, szimpla logikai konstrukcióként megvolt: miért bízná bármelyik ellenzéki párt 2021 Magyarországán a népre annak eldöntését, hogy kinek hány jelöltje (képviselője) lesz a választáson? Jobb azt pártközi alkukon eldönteni, és ez így is történik. Ha a DK egyértelműen a legerősebbnek érzi magát, akkor talán – egye fene – a népre bízná. Talán Budapesten és néhány megyei jogú városban a Momentum is. De ezzel le is zárult a valódi előválasztás melletti összes érv, és átmegyünk abba a zónába, ami azóta szépen kirajzoldódott ebből a történetből: nagyban megy a háttérben az alkudozás, a stratégiagyártás, hogy itt most ez és az áll össze, amaz nem állít jelöltet, az xy párt pedig súlytalan jelöltet állít, és nem kampányol (nincs is rá erőforrása), stb. Előre elosztják a körzeteket, aztán valami imitált harccal körültáncolják az előre eldöntött eredményt. Pont úgy, mint ahogy az a 2018-as parlamenti választások idején az összefogáspárti gondolkodók álmaiban szerepelt: hogyan csináljunk összefogást olyan helyeken is, ahol a színjáték címe a nem összefogás? 

Az előválasztáson persze ez már egészen röhejes: az összefogás előválasztásán belül kell úgy megvalósítani egy kikényszerített összefogás-forgatókönyvet, hogy az ne tűnjék annak. Ez pedig végső soron arra vezethető vissza, hogy nincs se második forduló, se kompenzáció: a NER választási rendszere van nemhogy lemásolva, de tovább sarkítva az előválasztásra. Vajon miért? Ennyire hülyék ők a választási rendszerekhez? Csak szeretnénk, hogy azok legyenek. Eközben viszont a miniszterelnök-jelölti előválasztás második fordulóját ugyanazok az aktivisták ugyanazzal az infrastruktúrával megtartják. A második bizonyíték tehát: szándékosan, nulla indokoltsággal hiányzik a második forduló az előválasztáson. 

S a miniszterelnök-jelölti előválasztással érkeztünk el a harmadik bizonyítékhoz: három jelölt jut oda az első fordulóból. Nem igazán lehet szavakat találni erre a találmányra. Mi lenne ugyanis a második forduló célja? Hogy a két legjobb jelölt egyetlen szavazat elvesztésének kockázata nélkül megküzdhessen a győzelemért. Mi akkor ott az a harmadik továbbjutó? Hallottunk már az izzadságszagú dezodorról? A csípős vécépapírról? A víztaszító törülközőről? Addig jó, amíg nem hallottunk róluk. És addig volt jó, amíg háromszereplős második fordulóról sem hallottunk az előválasztáson.