Végkifejlete? Már most? Igen. Sőt, a végkimerülése. A folyamat tört magyarsággal megírt honlapja ugyan arról tájékoztat, hogy a nagyon demokratikusan elképzelt ajánlási folyamat is csak augusztusban kezdődik, mára már a végeredmény is körvonalazódott. És nemcsak körvonalazódott, de amellett, hogy szétfoszlott az összellenzék belső demokráciájának mítosza, a végeredmény tulajdonképpen annak a helyzetnek felel meg, amire az egész hepaj előtt tippeltünk volna: LMP- és Párbeszéd-frakciók legfeljebb kölcsönemberekkel lesznek, az MSZP-t megmenti a teljes országban egyedülállóan még létező hálózata, a Momentum pedig a városokban kezdeheti el parlamenti kispártként való létezését. Győznek a nagyok: a DK és a Jobbik. Vagy a DK és a DK, mert a Jobbik újra leginkább a csodavárást kapja feladatul: sikerül-e majd vidéken legyőzni a Fideszt. 

Egyébként fentebb túl szigorú voltam, hiszen valami csakugyan változott a 2019 óta formálódó összefogásban. Ez pedig a Jobbik előretörése a közvéleménykutatásokban, valamint paktuma a DK-val, mely tulajdonképpen az egész folyamat első és egyetlen meglepetése. De még ez a meglepetés is csak súlyosbítja a helyzetet: a meglepetés erejét nagyrészt az adja, hogy a két, ideológiai harcosként megismert párt teljes elvfeladásáról szól. Ki gondolta volna, hogy az előválasztást feleslegessé és antidemokratikussá tevő, de kezdettől várt háttérmegegyezések legfontosabbika pont az lesz, hogy e két párt megpróbálja kiszorítani a kisebbeket? (Ami egyébként tulajdonképpen logikus ötlet, de szintén pont egy igazi előválasztáson mehetett volna igazán végbe.) 

De a tanulság akkor is áll: minden előzetes szándék ellentettje teljesül. Az ellenzék a belső demokráciájának hiányát bizonyítja, miközben a folyamatnak végeredményben a belső erőviszonyokra sincs hatása. Végül – mint lentebb látni fogjuk – az ellenzék még azt is könnyen megmutathatja, hogy egyszerűen képtelennek bizonyult arra, hogy ezt az egészet megrendezze. Lehet, hogy inkább lágyan hanyagolni kellett volna az egészet. 

Az előválasztás köldöke: Zugló 

A zuglói helyzet egyszerre ábrázolja az elvtelenséget, az előre eldöntöttséget, illetve még azt is, hogy ahol sikerül egy „igazán ütős” embert találni, ott még a Jobbik–DK leosztásba is belefér egy MSZP-s. Azazhogy végül még a nagy kiszorítósdi se lett az, ami. Ez is csak azt a célt szolgálta, hogy az legyen a végeredmény, amit előre tudtunk: egy éppen túlélő MSZP. 

Persze, itt is van egy tekintélyes hiba a nagy hasonlatban: Hadházy Ákos. Őt pont a múltkor kritizált Momentum helyezte ide rendszerhibaként az asztalra, és most nem győzünk nekik – legalább itt – hálálkodni azért, hogy ezt megtették. Tanulságos ugyanis a pártok reakciója, melyek közül az MSZP-é, a homlokára nőtt Párbeszédé (benne Karácsony Gergelyé) és a több mint testvérpárt DK-é tulajdonképpen triviális: a korrupciókutató helyett a korrupt pártembert választják. Az LMP őrlődik: tradicionális (eredetileg) belső gyűlöletük az erősebb, amit Hadházy Ákos iránt még mindig kitartóan éreznek, vagy a korrupt baloldaltól való távolságtartás – legalább a kirakatban? Nekik ez nem könnyű kérdés! Nem is nyilatkoznak. 

A mélyebb folyamatok a Jobbik álláspontjából láthatóak: hűek a DK-val kötött paktumukhoz még akkor is, amikor az már lényegében fellazult az eredeti erőviszonyok tükrözéséig. De miért csinálták ezt? Meggyőződésem, hogy a sorok között a DK nyilvánvalóan láttatni akarta mindenkivel, köztük magával a Jobbikkal is, hogy most már igazán bedarálta. A fausti alkuból eredő romlás sajátos, rituális pillanata jött el ezzel: az ördög a lelkét eladó vazallusát egy már nem is szükséges, de annak önbecsülését végleg megsemmisítő cselekedetre bírja. Mert csak. Mert deklarálni kell, hogy mi a helyzet, és mert a bűnnek olyan mélységéig kell elmenni, ahonnan ép elmével már nincs visszaút. Ahol az ördöggel kötött szövetség örökké tartóvá válik. 

A kép Hadházy Ákos (vagy stábja) alkotása

Éljenek az egyjelöltes választások! 

A fent is linkelt múltkori cikkben már kiveséztük, hogyan épített fel az ellenzék saját maga számára is egy kis NER-t a szükségtelenül egyfordulós előválasztással, és hogyan lett emiatt a nagy rendszer-előváltó ötlet önmaga paródiája. Mára azonban ennél is jobban megérett, sőt, alaposan túlérett a rendszer: nemcsak két jelöltig mennek a mini összefogások, hanem megjelennek az egyjelöltes körzetek – s a verseny hiánya nemcsak a megszokott, hanem a jó jelöltnek sem áll jól. Ez már nem a NER kicsiben, ez már valami sokkal tökéletesebb: ez a Kádár-rendszernek, a kommunista diktatúrának is a mélyebb korszaka, amikor még Hazafias Népfront sem létezett, hanem a „választások” tétje az volt, hogy az egyetlen jelölt 99 vagy 100%-os eredménnyel győz-e. 

Persze, az ellenzék sem hülye, szívesen játszaná el a demokráciának valamilyen kimagyarázásra még talán éppen megfelelő minimumát, de ha már úgyis megvan a „legalkalmasabb”, „legesélyesebb”, legfantasztikusabb jelölt, akkor meglehetősen csábító a körzet erőforrásainak felszabadítása. Mostantól gőzerővel menni fog a nyomasztás az ilyen vagy hasonló körzetekben, hogy a kiszemelt főellenzéki mellett alkalmasint még megmaradó jelöltek – Hiller István körzetében például az Új Világ Néppárt jelöltje –, akik még pont megmenthetnék az előválasztás becsületét, inkább valami más erőforrást mentsenek, és ne erősködjenek tovább. Jobb meg se rendezni azt, ami úgyse sikerülne.

Mekkora sztori volt ez az előválasztás!