Bizonyos félreértések és jogi követkemények elkerülése végett a legtöbb film végén ott a figyelmeztetés (vagy valami hasonló): „A film cselekménye kitalált történeten alapul. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.”. Nyilván ennek az ellentétéről volt szó akkor, amikor a városháza-botrányról megszületett a legjobb és legteljesebb oknyomozó összefoglaló: a történet így valódi, és ez nem véletlen. Ugyanakkor ebben a csavarosan rémisztő történetben szívesen vettük volna, ha minél több szokatlan, életszerűtlen, egyszeri és megismételhetetlen mozzanattal találkozunk. De nem találkoztunk, a valódi történet nem kelti a fikció illúzióját; sőt, aggasztóan sok ismerős motiváció és folyamat tapintható ki benne. Tulajdonképpen azoknak a rutinoknak az esszenciáját találhatjuk meg az eseménysorban, amelyekkel le kellene számolnia minden olyan városvezetésnek, amelyik normális várost, fenntarthatósági forradalmat ígér.
A városháza főhomlokzatának részlete a Válasz cikkének képén. Más városok hivatalai, más szervezetek is működnek ilyen célszerűtlen vackokban – úgy hívják, műemlék (eredeti: Vörös Szabolcs, Válasz Online)
A Válasz Online nagyszerű, akár műfaji etalonként is használható cikkében rögtön a nyitó életkép baljóslatú: ha nem az elvszerű, a hétköznapi népszerűség ellen folyó (város-) politizálás osztja meg a szereplőket, hanem egy olyan fejlesztés, ami tényleg méltán támadható, rögtön felbukkan egy kéretlen neves tanácsadó (most Horn Gábor). „Nem beszarni, beleállni” – erről nekem a fiatal NER belvárost szétromboló projektjei jutnak az eszembe, ahol a mendemondák szerint szintén egy neves tanácsadó, egyenesen a Főnök mondta: „nem szarozni, építeni”; jelezvén, hogy műemlékvédelem még létezik ugyan, de igény, az nem volna rá.
(De hol vannak már ezek a projektek, hol van már Csipak Péter? Valahogy sikerült elkerülni a legrosszabbat, de igaziból máig nem tudjuk, hogyan. És hogy mennyire. Valahogy véletlenül valamennyire. Mint ahogy véletlenül be is csaphatott volna az egész. És ahogy véletlenül ez a városháza-eladás is… – de ne szaladjunk előre!)
Gyanús struktúrák, rutinok a mélyben
Sajnos, a történet fő szála, az önjáró hivatalnokok képe a leghihetőbb az egészben. Valóban sokminden dől el így, ezért sem győzöm soha eléggé hangsúlyozni, hogy a döntéselőkészítésben sokkal nagyobb hatalom van, mint magában a döntéshozatalban. Ha valaha eljut egy ilyen komplex módon átvizsgált városháza-megújítási vagy -cserélési projekt a legfelsőbb döntéshozatalig, és benne szépen be van betonozva az eladási forgatókönyv mint legjobb változat, semmi nem menti meg már a helyzetet. Kell valamit csinálni, elő van készítve, nem érünk rá újranyitni a részleteket. Jobb már így is, mint sehogy.
S ha már bebetonozás, a Válasz cikke is kiemeli, milyen ügyesen (vagy inkább megint: szokásosan) előbújik az eredeti cél mint elképzelt középút teljesen légből kapott szélsőségek között. Mint egy jó black friday-akció: írjunk az eredeti ár fölé áthúzva egy olyat, amit soha nem is akartunk elkérni a leszedhető ajtajú NDK-s turmixgépért! Itt is a normális (műemlék + zöld) tartalmú A jelű forgatókönyvek és a teljesen abszurd C és D jelű teljes felfordulás veszi közre és teszi minden józan, a realiást és az ideákat is a maguk helyén értő igazi szakember számára vonzóvá azokat a B jelű forgatókönyveket, amelyeket már a Demszky-korszakban is dédelgettek az erre fogékony hivatali és üzleti körök.
S ha már ilyen régóta velünk levő hivatali (rém-) álmokról van szó, igaziból abban sem lehetünk biztosak, hogy ezzel akkor végleg megszabadultunk tőlük. Addig a pillanatig, hogy a hivatal és a park is berendezkedett valamelyik A jelű (normális) verzióba, ezek a „fejlesztések” Damoklész kardjaként lógnak a fejünk felett. Volt most ez a háttérben való tárgyalgatás, ami elég komolynak nézett ki – komolyabbnak például, mint egy egyszerű politikai csapda – s mivel számtalan szálon kötődött a Fidesz érdekszférájához is, ők a háttérben mérlegelhettek: befejezni érdemesebb-e most, vagy botrányt csinálni belőle? Most ez utóbbi volt a racionális választás, de a történet alapjai nem sérültek, minden marad a régiben, pár év múlva újra lehet józan kompromisszum valamelyik B jelű terv: a városháza nagy része is marad, meg lesz nagy új építés is, csak park nem nagyon.
Mit kellett volna csinálni?
Könnyű belerúgni a nagy ellenfél által most földre vitt városvezetésbe, de az az igazság, hogy soha nem volt túl nehéz megmondani azt sem, hogy mi lenne a helyes út. Annyira világos ez, hogy alkalmasint maga a városvezetés is tudja, csak hát, a lobbik, az elkötelezettségek, a „körülmények”, ugye.
Rögtön az első körülmény – ami itt is jó vastagon előkerült, és növeli a történet életszerűségét –, hogy a választási évek előtt, ciklusvégkor az ember (a politikus) nem vállal kockázatot. Sőt, a leginkább nem is csinál semmit, csak nehogy baj legyen belőle! Emiatt bárhányszor kérdezte valaki a városháza környékéről (valójában senki nem kérdezte, hiszen kérdezni és választ hallgatni e földön nem szokás), már közvetlenül a 2019-es győzelem után elmondtam, hogy csak pár hónap van az igazi cselekvésre. Bármit, ami nagyobb konfliktussal jár, mint a reggeli köszönés, el kell intézni pár hónap, legfeljebb egy év alatt, mert utána itt a 2022-es választás legalább egy évig tartó kampányidőszaka, aztán 2022 után már egy repülőrajttal ráfordulunk a 2024-es kampányra. Jó egy éve tehát már „ciklusvég” van, és 2024-ig az is lesz. Ami eddig nem volt meg, az nem is lesz már. „Autósüldözés” meg ilyesmik, ugye.
Valószínű, hogy a sérülő lobbiérdekek miatt ezt a városházi történetet is csak a cikluseleji „egész pályás letámadás” időszakában lehetett volna elrendezni. És erre már csak azért is szükség lett volna, mert a lebegtetéssel nem érünk semmit. Ahogy fentebb írtam, csak akkor érezhetnénk biztosnak a normális megoldást, ha az már meglenne. Általában is sokszor elmondom: ha a városvezetés nem dönt, akkor nem csinál mást, mint arra vár, hogy rajta kívülálló tényezők döntsenek helyette. Ez is lehet egy alapstratégia, csak mondjuk, amikor 2030-ra „félig meg kellene oldani” az emberiség előtt álló eddigi legnagyobb globális kihívást, akkor már tényleg kifejezetten kevés (pont egy zöld városvezetéstől, amelyik annyira zöld, hogy több igen fontos emberét ki is reptette a glasgowi klímacsúcsra).
Tehát már rég meg kellett volna nyitni azt a számtalanszor megígért városháza parkot. Különösen, mivel nagyjából pénzbe se kerülne egy első, egyszerűsített, „helyfoglaló” ütem. Maximum az olyan álmok feladásának hivatali konfliktusait kellett volna felvállalni, mint például az egyszintes mélygarázs, ami maximalizálva az egy helyre jutó telekterületet, költséget és környezetterhelést kiválóan összekötné a kellemetlent a haszontalannal. Ennek hivatalon belüli elmeszelésére még a legóvatosabb, legpuhább vezetés számára is alkalmas lett volna a cikluskezdet.
Amúgy pedig a városháza eladásának forgatókönyvét egy tiszta, átlátható eljárásban valóban meg kellett volna vizsgálni (egy ilyen vizsgálatba nyugodtan bele lehetett volna állni). Ezt a célt szolgálhatta is volna egy ahhoz hasonló eljárás, mint ami most kiderült, csakhogy az ideálistól való apró eltérések és a kiderülés körülményei bizonyították, hogy itt most nem erről volt szó. Ahhoz a döntéshez, amit már régen meg kellett volna hozni a park visszavonhatatlan megnyitásáról, ez is egy szükséges bemenet lett volna, csak nem lett.
Ha utólag elég ügyesek, talán a mostani hepajt elfogadják városházi leszámolásnak, és a 2024-es kampányra nagy nehezen mégis összehozzák azt a parknyitást. Talán. Talán?
