Megint jól láthatóan egy olyan problémarendszer, ahol a jó megoldás nem lenne drágább a rossznál. Sőt! Egyszerűen hihetetlen, hogy mióta és mennyit teszetoszáskodik a fővárosi vezetés a tisztítóban képződő szennyvíziszappal, miközben az még hasznos alapanyag is lehetne. A Sétáló Budapest program teljességre törekszik; természetesen erre a problémára is van megoldása.

Mindazok, akik bárhogyan is, de közelről találkozhattak a régebbi állapotokkal, egyetértenek azzal, hogy e szempontból nagyszerű korban élünk: Budapest szennyvize most már jópár éve csaknem teljes mértékben tisztítva kerül vissza a környezetbe (a Dunába). Ehhez „mindössze” arra volt szükség, hogy az Európai Unió előírja ezt, s emellett nagyrészt meg is finanszírozza. (Mellékszál: nem csak ezen a területen van így, nézzük meg például a házhoz menő szelektív szemétgyűjtést is – az is csak azért van, mert előírta és finanszírozta is az EU, tehát aki jót akar, annak eszébe se jusson megállítani „Brüsszelt”!)

Forrás: emojiisland.com

A tisztítás melléktermékeként keletkező szennyvíziszap esetében azonban már úgy megáll a helyi tudomány, mint a cövek. Hová tegyük? Véletlenül se dolgozzuk fel, inkább pakolgassuk, sunyiskodjunk vele, s ne kössük a lakosság orrára azt, amit pont ugyanezzel az orrával úgyis észre fog venni. Hogyan szállítsuk éppen aktuális rejtekhelyére? Hát, mindenképpen teherautóval, mert így tönkretehetjük a levegőt, az utakat, és még a klímaváltozásért is tehetünk egy kicsit. Távlatilag esetleg tervezzünk égetést, mert úgy hosszú távra elkötelezhetjük magunkat az üvegházgáz-kibocsátás mellett!

Van megoldás, de nem csinálják

Nem véletlenül írtunk erről a programban mi is úgy, mint feldolgozással könnyen megoldható problémáról. Az első ránézésre rémségesen hangzó horvátországi szarimportról szóló tudósítások apropóján jelent meg egy cikk arról, hogy éppen ezt csinálja az importot fogadó cég. A technológia újszerűsége még annál is hatékonyabb és gyorsabb eljárást ígér, mint az eddigiek, de az alapok eddig is köztudottak voltak: ami szerves, az komposztálható, illetve termőtalajképzésbe vonható. (Esetleg egy kis biogáztermelés után, amit a programban szintén felvetünk, de ha ezen akadna fenn a dolog, egy másodperc alatt eltekintenénk tőle.)

Ez a talajtermelés – amit nem mellesleg helyi magánvállalkozók is végezhetnek – egyébként fogadhatná a lakossági zöldhulladék-gyűjtésből, illetve az üzemi konyhákról, élelmiszeripari létesítményekról stb. érkező anyagot is, és máris több legyet üthetünk egy csapásra – megjegyezve persze, hogy a kertes házaktól általában el se kell vinni a zöldhulladékot, hiszen helyben komposztálható, be se kell lépnie a hulladéklogisztika rendszerébe.

De minek is utaztatni azt az anyagot?

Ha már a hulladéklogisztikánál tartunk, nem mehetünk el a horvátországi import ténye mellett általában sem. A programban nemcsak a szennyvíziszap helyi feldolgozásáról ejtünk szót, hanem más hulladékfajták esetében is célzást teszünk a helyi feldolgozóipar megtelepítésére – ha Budapestnek nem rentábilis, akkor nagyobb regionális együttműködésben. Káros ugyanis az a hozzáállás, amely városi, országos szintre emeli a „jaj, csak ne az én szomszédomban” elvét, és úgy oldja meg ezt a problémát is, hogy messzire elszállítja a szart, a műanyagot, meg minden más szemetet.

Felelős hozzáállás még a szemetet is óriási energiafelhasználással világ körüli útra küldeni, s rábízni valakikre, hogy aztán valahogy majd szabaduljanak meg tőle?

Mi magunkévá tesszük azt az alapelvet, hogy ami keresztülmegy a kezeink között, az örökké a miénk – akkor is, amikor már nem látjuk. Felelősséggel tartozunk tehát azért, amit megtermeltünk, kibocsátottunk és eldobunk. Ajánljuk ezt a szemléletet a hétköznapokban is mindenkinek: a kuka nem egy alternatív univerzum bejárata, hanem az is valahová ebbe a világba kerül, amit abba teszünk. Ki-ki próbálja elképzelni, próbáljon utánaolvasni, hogy hová kerül mindez, és ezzel a tudással felvértezve döntse el, mit termel, és azt hová teszi!

És hol is lenne ez hasznos alapanyag?

Nemcsak könnyen feldolgozható a szennyvíziszap, hanem egy másik programpontunk teljesítéséhez is közelebb visz! Ugyanis az így gyártott termőföld ideális felhasználása nem más, mint a nem élelmezési célra való növény-, illetve erdőtelepítés. Nem rongyos tízezer fával kell kiszúrni a budapestiek szemét (azt is nagyrészt meglevő, de kipusztult fahelyekre), és nem is ígéretből lesznek hatalmas erdei Budapestnek, hanem abból, ha sok szempont alapján, az együttműködő ágazatok mindegyikére rálátva felismerjük, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy ez a nemes cél teljesüljön.

A Sétáló Budapest program nem kívánságműsor, hanem munkaterv.