Tulajdonképpen, ha Karácsony Gergely túlzott kritikáját panaszolják a baloldali olvasók akkor is, amikor őt éppen dicsérjük, vagy nem is említjük, akkor miért is ne kritizáljuk őt? Például akkor, amikor a fejében és a stábjában a politikai marketing győzelmet arat a józan ész felett. Túlzott kritikáról most sem lesz szó.
Ha egy politikust láttál, láttad mindegyiket
Teljesen érthető törekvés egy politikus, sőt, egy közelgő kampány prominens jelöltje részéről, hogy szíve együtt kíván dobbanni a reménybeli szavazókkal. Értetek vagyok, csak a kívánságaitokat lesem, sőt, vágyom! Ne is mozduljatok; egy pillanat, elsikálom – szavazzatok rám! Akár a nyugdíját késve megkapó néniről van szó, akár az alulfizetett rendőrről vagy a fán ragadt kiscicáról (esetleg a nemzetközi kommunizmus ármánykodásáról), a Jelölt sitty-sutty letépi a mindig elegáns civil ruháját a sztreccspizsamáról, fénysebességgel ott terem, és már intézkedik is. Elsikálja. Szavazzunk rá!
Mi legyen a feje fölül az akadémiai intézményhálózatot elvesztő, árván pityergő tudósokkal? Adjunk nekik egy másik tudományos akadémiát! Szinte jobban hangzik, mint az eredeti! Az, hogy Budapestnek se pénze, se hatásköre, nem számít. Ki emlékszik majd rá ősszel? Az ilyen ígéretek olyanok, mint a mosópor aktív részecskéi: a kutya se fogja lehívni a blöfföt, a fenét se fogja már érdekelni ősszel, hogy mi van a tudósokkal. Csak a kellemes érzés marad, hogy amikor ezt a reklámot néztem, és bedőltem neki, akkor igen, még a saját ruháimat is egy kicsit tisztábbnak, puhábbnak, tudományosabbnak, elintézettebbnek éreztem. Egy jobb helynek a magam számára.
Viszont ez szemfényvesztés. Visszaélés a demokrácia eszközeivel. Éjt nappallá téve féltjük a demokráciát, hogy aztán abuzálhassuk, jól visszaélhessünk vele – tetszik érteni? Ha ez eredményes, akkor megint bebizonyosodik, hogy egy választott tisztségre nem a tisztség betöltését értelmessé tevő programmal, felkészültséggel kell pályázni, hanem jól édesített mézesmadzagokkal. És annál nagyobb a bűne annak, aki így tesz, minél inkább tisztában van azzal – volt közvélemény-kutatóként, a demokráciát féltő ellenzékiként, s azt megújítani kívánó volt zöldpolitikusként –, hogy mit cselekszik.
A mondanivaló sem kóser
A hab a tortán már csak az, hogy maga az ötlet sem egy telitalálat. Aszondja, „létrejöhet egy olyan összefogás, amelyik elsősorban a budapesti gazdaságot érintő, magas hozzáadott értékű iparágakban képes lehet pótolni a parlamenti döntéssel okozott veszteséget”. Kutatási-innovációs klaszterek fővárosi vállalkozásokkal? Jól hangzik ez a témában nem jártas olvasó számára, hiszen a témában nem jártas kormányzat is pont ezen a vonalon mozog. Nem tudják, hogy a sikeres kutatás-fejlesztéshez az autonóm alapkutatásra is szükség van. Ez az igazság, ez az, amire Budapestnek se hatásköre, se pénze; ezt kellene puffogtatni, nem mást!
Emellett „Budapest önmagában nem képes finanszírozni a kutatásokat, ezért a főváros elsősorban az uniós forrásokhoz szükséges önrész biztosításával és az önkormányzati partnerséggel járul hozzá a rendszer működéséhez”. Jó, hogy legalább a sajtótájékoztatón kiderült, hogy nem is létező (ön-) kormányzati pénzekből, (ön-) kormányzati döntésekkel, de sokkal inkább uniós pályázatokból fenntartott intézetekre gondoltak. Teljes kutatói autonómia helyett ez megint körülbelül az a struktúra, amit Palkovics László és nem kevésbé amatőr főnöke az MTA helyett elképzelt.
Kicsit személyesen is érint a (most már egységes) ellenzék általános töketlenkedése ebben a témában. Tavaly június 5-én, amikor az első szikra kipattant, megírtam az LMP fő kultúrpolitikusának és egyik legfőbb vezetőjének, hogy „ha rám hallgattok, nyugodtan meghúzzátok a vészharangot a tudományfinanszírozás felett”. Rám hallgattak? Meghúzták? Ne keressen rá senki feleslegesen a tavalyi hírek között, nem fog találni semmit.
