A lakhatási válságra válaszokat találni az egyik legfontosabb feladatunk. Ez egy olyan problémahalmaz, ami a legszegényebbektől a középosztályig mindenkit sújt, ezért a mindenkori városvezetésnek alapvető kötelessége az aktív, cselekvő szerepvállalás. Sajnos, az elmúlt harminc év ezzel szemben az állam kivonulásáról, vadkapitalista viszonyokról, a budapestiek egyre nagyobb létbizonytalanságáról szólt.
A skála legszegényebb végén, a hajléktalansággal kapcsolatban radikális szemléletváltást ígérünk. Tarlós István tehetetlensége és közönye olyan súlyos károkat okozott, amivel szemben erkölcsi kötelességünk világos és humánus válaszokat adni. Ennek keretében kimondjuk, hogy a lakhatás -- ami minimum egy zárható szobát jelent -- alkotmányos jog kell, hogy legyen. Nyilván nincsenek alkotmányozó eszközeink, de ezt a felfogást a magunkévá téve alakítjuk át a hajléktalanok és a krízisben levő családok ellátórendszereit.
Végtelenül elkeserítő látni, hogy a hajléktalan emberből ellenség lett. Szomorú szembesülni a társadalom közönyével és önzésével, a magát kereszténynek is nevező feudális elit embertelen cinizmusával. A nulladik lépésben át kell törnünk a közöny falát. Szembesíteni a történelmi egyházakat, a felsőközéposztályt, a leggazdagabbakat és még akár a kormányt is, hogy itt tennivalójuk és kötelességük van. A városvezetés vitákkal, médiakampányokkal, oktatási anyagokkal, a civilek munkájának segítésével, adománygyűjtéssel, hatékony szervezéssel, a jó gyakorlatok felkarolásával és minden más lehetséges módon a katalizátora akar lenni a szemléletváltozásnak. Egy város, egy társadalom minőségéről az mondja el a legtöbbet, ahogy az elesettekkel bánik.
Külön módszerekkel kell kezelni azokat a hajléktalanokat, akik olyan súlyosan sérültek mentálisan, hogy nem rehabilitálhatók és nem illeszthetők vissza a társadalomba. Differenciált eszközrendszerre és segítségre van szükség. A hajléktalanoknak munkát kell biztosítani a közfoglalkoztatás keretében. Mentális állapotuk függvényében ez lehet normál közmunka, vagy akár csak a minimális higiéniás, szociális együttműködés megkövetelése. Célunk fokozatosan visszavezetni a munka világába azt a többséget, akikben erre még van igény, s ezzel párhuzamosan emberi körülményeket biztosítani azoknak, akik már képtelenek visszailleszkedni a társadalomba.
Alkalmassá kell tenni a szociális intézményrendszert, hogy rendszeresen látogassa, figyelje, emberként kezelje, szükség esetén segélyezze mindazokat, akik a rendszerben vannak, de alkalmasint már kiszabadultak a hajléktalanságból, vagy a lakhatási szegénységnek egy olyan előrehaladott állapotában vannak, ahol a lakásukat ugyan még nem vesztették el, de ennek veszélye reálisan fenyegeti őket.