Mondjon bárki bármit arról, hogy autózni mindig, mindenáron és minden körülmények között muszáj, a Sétáló Budapest – többek között – azért jött létre, hogy ennek a sokak számára teljesen természetes gondolkodásnak a szélsőséges voltára rámutasson. A ma embere sem egy sofőrüléssel a fenekén születik meg, a ma emberének is szükséges van nyugalomra, helyre, levegőre; és így a város belső részén a mobilitási és területhasználati optimum – finoman szólva – nem a korlátlan autózásnál van. Vannak viszont bőven a városnak másmilyen részei is (a külvárosokban), és ezeken a részeken mindenkinek az az érdeke, hogy az autóforgalom is a lehető legegyszerűbben, legkevesebb konfliktussal, értelmetlen akadályok nélkül lezajoljék.

Ezzel kapcsolatban egészen érdekes, hogy autópárti elődeink valamiért szintén teleszórták a külvárosokat (is) olyan akadályokkal, amelyek nem tűnnek szükségesnek vagy elkerülhetetlennek. Most egy pillanatra ne is foglalkozzunk azzal, hogy ez miért is történt így, nézzünk inkább egy újbudai csokrot!

A Fehérvári úti buszok széles feneke

Mindenki tudja, aki a Fehérvári út külső szakaszát használta már az utóbbi években autóval, hogy itt nincs mese: a teljes közúti forgalom megáll minden buszmegállóban, bámulja a busz fenekét az utascsere alatt, és szépen lekési a zöld lámpákat, miközben türelmetlenkedik és fokozottan szennyez. Befelé ez akár valamilyen szándékos kapacitásvisszafogó akció is lehetne, aminek a Fehérvári út és a hozzá befelé csatlakozó utak kapacitását ismerve minden létalapja meg is lehetne, de kifelé semmilyen mentség nincs rá.

Zöld a lámpa, méghozzá a belváros felől kifelé, de mikor indul ez a fránya, kikerülhetetlen busz?

A buszmegállók környékét végignézve az is biztos, hogy lett volna hely buszöblök, illetve a villamos felőli oldalon a buszt kikerülő sávelhúzások kialakítására. Miért nem történt ez meg az út felújításakor? Talán a középső (Kondorosi út–Etele út) szakaszon már tudták, hogy a 114-es soha nem jön oda vissza és – természetesen helyesen – nem sokat lacafacáztak a buszmegállókkal, aztán megszaladt a kés? Vagy titkon rohamtempóban készülődik az egész 114-es család villamossal való kiváltása? Örülnénk, de nem fogadnánk rá.

Annál is inkább érthetetlen a dolog, mivel ez Tarlós István második ciklusában, tehát olyan időszakban alakult így, amikor a lehető legkevésbé kellett számítani „autósüldözésre”.

A Budapest One nevű pláza lámpával védett célforgalma

Az már évtizedek óta nagyon jól megy, hogy egy-egy plázához olyan főútvonali balkanyar készül, ami kapacitásproblémákat okoz, a karácsonyi időszakban akár egész városrészeket megbénít. De minek is kell jóelőre biztosítani a még nem működő plázák kijáratait? Az „Osztapenkónál” épülő Budapest One esetében legalább fél éve erről van szó.

Mindeközben a lámpa, ami teljes szigorral egész nap védi a nagy semmit, jól érezhetően egyik irány zöldhullámával sincs összehangolva az utcán. Vajon miért van ez így? Hogy majd a pláza teljes megnyitásakor ne rájuk haragudjék mindenki?

Külön meg kell állni ezért a lámpáért, ami most például csak a garázskapuban álldogáló melósokat szórakoztatja

Van egyébként ugyanilyen fantomlámpa a másik oldalon, az Etele téri új plázánál is (ami egyébként egy olyan épület helyén épült, amit a metróépítéskor még figyelembe kellett venni – mindegy), de ott legalább ürügyként fel lehet hozni, hogy a bejáratot védő lámpa mellett van egy azzal párhuzamosan zöldet adó – egyelőre mondjuk nem túl forgalmas – lámpás zebra is.

Az Egérút és a 7-es út félig létező csomópontja

Itt első ránézésre nem teljes az autósüldözés, mert autós autósnak farkasa: a kiterjedten értelmezett csomópontban relatíve mellékirányszerepet játszó Repülőtéri utat a befelé irányban (azaz a reggeli csúcsforgalom számára) sikerült fontosságában gyakorlatilag a 7-es út fölé emelni egy kis forgalomtechnikai variálással. Biztos valaki vagy valakinek az ismerőse, rokona itt szokott dugulni reggelenként. A lényeg, hogy figyelnek arra, ami itt történik, habár jó megoldást adni már nem sikerül.

Fontos, hogy miközben a XXII. kerületben és kijjebb, Diósdon, Érden a 7-es út csomópontjai lassan de biztosan szinte mind körforgalmassá alakulnak, itt a főváros körömszakadtáig ragaszkodik a sima, se nem lámpás, se nem körforgalmas csomópontokhoz. A 7-es út mai csomópontjain ez „simán” kényelmetlenséget és állandó balesetveszélyt jelent (a Péterhegyi lejtőnél mindig autótörmelék borítja az út szélét, és folyamatos az utánpótlás, mégis lényegében változatlanul újították fel a kereszteződést), de tágabb kontextusban fontos hátrány az is, hogy mivel a 7-es úton kifelé az Egér útra a város felé (balra) nem lehet kikanyarodni, ez a forgalmi áramlat (amelyik egyébként nagyrészt a XXII. kerület belsőbb részei felé igyekszik) a környező kis utcákat használja.

A 7-es út és a XXII. kerület északi csücske közti zóna, bal fent a hiányzó csomóponti részekkel, lent a mellékutcákon szivárgó forgalommal. A két körforgalom közül a délebbi (a Péterhegyi lejtő végén) bőven elfér, az északabbi (a Repülőtéri út végén) szűkösen.

Van tehát itt lakosságüldözés is, ha kell. Amikor valaki eldöntötte, hogy a Hosszúréti-patak és a villamosvonal közti sávot „lakóparkkal” építheti túl egy ingatlanfejlesztő cég, még javíthatott volna a helyzeten: ha már lakópark, annak feltáróútját mindkét végén ki lehetett volna nyitni, hogy itt valósulhasson meg a 7-es út és a XXII. kerület belső szélének összekötése. Itt ugyanis akkor még nem lakott senki, nem voltak meg az átmenőforgalom-nélküliséghez kapcsolódó szerzett jogok. A kertvárosi környezetben túlépített „lakópark” lakásait pedig ettől függetlenül elkapkodták volna.

Miért érdemes az ilyen „kicsinységeken” rágódni?

Mint láthatjuk, pár téves döntéssel nemcsak az autós forgalom, hanem rajta keresztül az egész város élete válhat egy fokkal rosszabbá. Ami azonban még fontosabb, és amiért erről beszélünk, az az, hogy az igazi élhető város kérdése nem ott dől el, hogy politikai tömbök és érdekcsoportok milyen hatalmas, többszáz- vagy ezermilliárdos ígéreteket tudnak tenni, vagy hogy milyen hasonló dolgokat kérnek számon egymáson. A város jövője szempontjából az a döntő, hogy amikor éppen cselekedni kell, akkor a döntéshozók hajlandóak-e öt perc gondolkodással tíz- és százmilliókat, milliárdokat, vagy amikor éppen van pénz, a száz- és ezermilliárdokat is jól, a város számára tényleg hasznosan elkölteni.

A nagy politikai harcban ez nem szokott sikerülni.