Ahogy a facebook feldobált két ilyen írást, én is értesülhettem arról, hogy mekkora szellemi óriások keltek harcba a fővárosi „méhlegelők” ellen. Az egyik csak hozza a szokásost (slampos, allergén), a másik igazi harcos elragadtatással próbálja beledöngölni a balliberális agyagba az egész ötletet. És itt válik a legfájdalmasabbá a dolog. Ez a hazai színvonal: ha a „balliberális” azt mondja, hogy legyenek nagy számban beprozható virágok a városban is, akkor az ellen-balliberálisok (jobb nevük nincs, mert a legfelületesebb ideológiai azonosulásaikat is rég elárulták már) kutyakötelességüknek tartják, hogy ne legyenek.
Ez a lent hivatkozott Wikipédia-cikkből lopott kép (készítette: ) eredetileg azt bizonyította volna, hogy vannak a hazai ballib oldalhoz nem tartozó méhek is (Toronto városában – lásd a hátteret a CN-toronnyal). De mi van, ha ez meg Justin Trudeau szavazója?
A fent idézett második, a harcos belemenés még arra a förtelemre is javaslatot tesz – nyilván fergeteges poénként –, hogy ha már méheket akarunk látni a városban, akkor rögvest mézet is termeltetni kellene velük. Olyan jó autóízűt, olyan jó városi redvásat! Vagy mégsem? A szúrás nemhogy mellément, de egyenesen visszafelé sült el, hiszen valóban létező praktika a városi méhészet és mézkészítés. Sőt, egy kicsit guglizva még tudományos vizsgálatot is találunk arról, hogy a városi méz nem szennyezetettebb, mint a vidéki – és itt mézelőként nem egy alpesi kisváros magasan képzett méheire kell gondolni, akiknek még a lóherét is manikűrollóval igazítják méretre a helyi városi parasztok, hanem a Balkánra, hiszen a vizsgálat Belgrádban folyt.
Biztos a friss nyugati levegő miatt, de a francia méhészek még ennél is messzebb mennek: szerintük a mezőgazdaság monokultúrái és növényvédőszerei miatt a városi méhek és a városi méz még egészségesebb is lehet a vidékinél.
A Sétáló Budapestnek takargatnivalója van!
Be kell, hogy valljuk, itt egy hatalmas helyzetet is kihagytunk. Vagy hallgattunk egy lopakodó intézkedésünkről. Történt ugyanis, hogy noha annak idején, a 2019-es programírásban megvitattuk a városi méhészet kérdését, és még a fenti vizsgálati eredmény is szóba került, a programba végül nem írtuk bele a méheket. Ez egyfelől jó hír: a Sétáló Budapest program nagyobb, mint akár az olvasói is gondolnák.
De ez több szempontból rossz hír is egyben. Például nem mondhatjuk erre a számunkra is kedves ötletre, hogy „ugye, megmondtuk”. És persze a takargatnivaló. De talán sokkal jobb lopakodó intézkedés az ilyen, mint a haverok jóltartása (mondjuk, értelmetlen reklámkampányokkal) vagy a Rákóczi úti villamos ellehetetlenítése.
Aki egyébként nemcsak a méhlegelőkről szeretne alapos szakmai ellenérveket, hanem a Főkert méhlegelőprogramjáról is részletesebb információkat szeretne, bátran olvasgassa Bardóczi Sándor posztjait ebben a témában – ezeket itt nem ismételjük meg. Ahogy elnézzük, lesz ilyen posztból bőven, hiszen slágertémává vált ez az adok-kapok. Persze, ha mi is konkrét tettek helyett a politikai bullshitben fetrengő ellen-balliberálisok lennénk, talán mi is ott támadnánk, ahol a legjobban fáj: a főváros egyetlen jó felsővezetőjénél (akiről már korábban is megemlékeztünk e minőségében, és valószínű, hogy még fogunk is). Addig sem születnek értelmes budapesti intézkedések, amíg ő az ellenreakciókkal van elfoglalva.
Hagyd már békén!
Van viszont egy nagyon fontos aspektusa a méhlegelő-kérdésnek, amit a szűken vett szakmai ellenérvelés sem tartalmaz, de jó lenne róla beszélni. Ez pedig a természeti értékek békén hagyásának kultúrája. Nem véletlenül merült fel – a fergeteges poénon túl – az ellenoldalon a városi méztermelés kérdése. Ha ugyanis a ma embere természeti értéket lát, akkor rögtön az jut az eszébe róla, hogy hogyan lehene kizsákmányolni, hogyan lehetne az ember javára fordítani. Miért is jó nekünk? Mire tudnánk használni?
Miközben a természet úgy, ahogy van, pontosabban úgy, ahogy lenni szeretne, a leghasznosabb nekünk; hiszen ha nem lenne, mi se lennénk. A városokban, ahol a leginkább visszaszorult a természet, kellene a legnagyobb lelkesedéssel magunkévá tenni „a békénhagyás kultúráját”, és nemcsak megóvni minden talpalatnyi zöld területet a beépítéstől, de meg is tartóztatni magunkat a „parképítéstől” és a hasonló vonzó, szépnek, zöldnek kinéző, de valójában pusztító beavatkozásoktól (a legjobb, relatíve friss példa erre a Normafa, ahol sikerült erdőt irtani, aztán pár méterrel arrébb telepíteni). Sokkal hatékonyabb mind költségvetési, mind ökológiai szempontból, ha a meglevő értékeket hagyjuk szabadon fejlődni, mint ha megpróbálnánk újat létrehozni, vagy a meglevőt valahogy „civilizálni”.
Például – túlmenve a méhlegelő-sztorin – sok rozsdazónás terület, amit nemhogy az ingatlanfejlesztés szabad prédájaként, hanem egyenesen eltakarítandó, értéktelen foltként tartunk nyilván, az ipari tevékenység megszűnése óta először felgazosodott, majd cserjésedett, s ma már fiatal erdőnek mondható. Ezek értékek! Persze, ilyen helyeken szükség lehet például az invazív fajok irtására, hogy megerősödjék az őshonos vegetáció (a szemétszedésről és hasonlókról nem is beszélve), és egy-két évtizeden belül tényleg ökológiailag értékes városi erdőket, ligeteket kapjunk, azonban látni kell, hogy ezzel a módszerrel „szinte ingyen” és igen hamar megkapjuk azt, ami egyébként sok pénzbe, időbe és munkába kerülne: sok-sok fát, nagy erdőket Budapesten és másutt.
Addig pedig, hogy tudjuk, nyugaton se minden fenékig tejfel, de mi még ahhoz képest is fájdalmasan keletre vagyunk, küldjük ezt a méhlegelőellenes megmondóknak és mindenkinek, aki szereti:
