A Sétáló Budapest programban is első számú prioritás a szemétcsökkentés, és azon belül is a legproblematikusabb rész a műanyagszemété. Minden támogatásunk ezért a műanyagmentes júliusé – eleve hatalmas eredménynek látjuk, hogy ma már a környezettudatosság, a fenntarthatóság témája nem szubkulturális kérdés, hanem a közélet fősordában magának helyet kérő kérdés. Ennek valódi indokoltságát nem kell, de nem is lehet eléggé hangsúlyozni: mindannyian megdöglünk, ha továbbra is azt tesszük a környezetünkkel, amit eddig.

Azonban a műanyagmentes július neve nagyon nincs jól kitalálva. Már az Index is kitárgyalta, de több helyről halljuk vissza, hogy ki-ki mikor, hol és mennyire „bukta el” a kihívást. Nyilván a kezdeményezés célja nem ez volt, de sokan úgy tekintik, hogy akkor most a július vagy műanyagmentes, vagy nem. Nincs középút. Pedig nem szabad elkámpicsorodni, ha nem sikerül a 100%-is műanyagmentesség. A mai világban már az 50% is nagy eredmény, de persze még jobb a 70% vagy a 90%. Óriási gondot okoz, hogy az emberiség feltalálta ezeket az elpusztíthatatlan anyagokat, és – hát, ekkor miért is ne? – a termelésnek egy tekintélnyes részét nem másra használja, mint hogy egyszer használatos tárgyakat, leginkább csomagolásokat gyártson belőle. Ha már lúd, legyen kövér! 

Ugyanígy semmi okunk arra, hogy a kihívás nevének másik részét, a júliust szó szerint vegyük. Sőt, igazából az egésznek ez lenne az értelme. Ha valaki 70%-ot visszavett a műanyagfelhasználásából, akkor azt mindennél fontosabb ezt továbbvinni augusztusra szeptemberre, és még tovább. Az ég szerelmére, tartsatok ki! Sőt, javítsatok hónapról hónapra akkor is, ha a 100% végtelenül messzinek látszik! Ahogy az Index másik, frissebb eszmefuttatása sejteti (vagy most inkább kissé pesszimista hangvétellel próbálja felvillantani) a műanyagmentesség igenis felforgatja a világgazdaságot – azonban erre a felforgatásra nagyon nagy szükség van!

Egy ilyen felfordulás talán rettenetesen hangzik (főleg a tőkéseknek és a politikusoknak), azonban pont ez az a folyamat, amit felülről elindítva viszonylag könnyen véghez lehetene vinni; amit az egyéneknek mint politikát alakító társadalmi lényeknek és fogyasztóknak a politikától és a gazdaság vezető szereplőitól ki kell erőszakolniuk! Nagyon dicséretes ugyanis, ha ki-ki vállalja a lehető legkisebb műanyaghasználatot, azonban a műanyagcsökkentés manapság eszméletlenül nehéz dolog. S azon túl, hogy nehéz (lásd fent a 100% elérhetetlenségét), elég ha az emberek kisebbsége pazarol, és ha ezt az „igényt” az ipar kiszolgálja. Egyénenként reménytelen a küzdelem.

Fentről indítva mégis egyszerű

De jó hírünk is van. „Odafentről” a műanyagcsökkentés sok tétele megvalósítható vállalható, sőt, egész minimális erőfeszítéssel is. Például a petpalackok újrafelhasználását a jelenlegi kb. 0%-ról majdnem 100%-ra emeli a betétdíj. Ez kiszorítja a nehéz újrafeldolgozást, valamint a népszerű eldobálást is – az emberek palackonként (de például sörösdobozonként is) száz forintért sokmindenre képesek lennének! Könnyen belátható, hogy ez nem egy nagy találmány, ehhez nem kell egy Elon Musk. Németországban, a skandináv államokban teljesen jól működik a rendszer, de pár évtizeddel ezelőtt Magyarországon is működött.

S ha már a közelmúltnál tartunk, körülbelül megtaláltuk a megoldás kulcsát is. Alapvetően a csomagolástechnikát és más, egyszer használatos műanyagokkal élő iparágakat pár évtizeddel vissza kell lőni a múltba. Egy csomó helyen vissza lehet állni műanyagról papírra. Most az Auchanban lehet kapni papírba csomagolt budipapírt a Piszke papírtól (elnézést a reklámért, de egy ilyen termék már-már missziónak számít manapság – ráadásul ez most szorosabban is van tekercselve, hogy ugyanannyi kamionnal több anyagot lehessen szállítani) A hentes és a cukrász is nyugodtan megtehetné ugyanezt a lépést. Mi a fenének zacskóba, celofánba csomagolni a húst, a felvágottakat és a süteményt, ha harminc évvel ezelőtt vígan ment ez zsírpapírral is? Az egységcsomagolások 99%-áról nem is beszélve; például az idióta buborékcsomagolások helyett újra lehet a matchboxoknak papírdoboza.

Ja, hogy ez egy kicsit drágább? Persze, mert a műanyag „olcsó”. Olcsó addig, amíg együgyűen elhisszük, hogy a kukába tett tárgyak eltűnnek egy alternatív univerzumban. Valójában minden, ami átmegy a kezünkön, örökké a mi felelősségünk marad. Vagy megoldjuk a problémáját egyszer s mindenkorra (például újrafelhasználással, újrafeldolgozással vagy akár komposztálással), vagy örökre a mi lelkünkön szárad valahol a fű közt, valahol a föld alatt, valahol a tengerben, vagy égetés után klímagázként szétpöfögve a légkörben.

De ez csak a kezdet

Ne nyugodjék meg azért egy tőkés és egy politikus sem! Vannak nehezebb átállások is. Például a termelési logisztikában fel kellene adni a just-in-time szemléletet, ami szorosan ahhoz a körülményhez kapcsolódik, hogy a raktározás drága, az árumobilitás viszont végtelenül olcsó. És ez miért van? Nem más miatt, hanem azért, mert az árumobilitás alapjában véve klímaterhelést okoz, és mint ilyet, eddig tökéletesen figyelmen kívül hagyott minden cégtulajdonos és döntéshozó. A klímagázok eregetése ugyanúgy olcsó, mint a műanyag.

Na, ugye, hogy a műanyagkérdés egy egyszerű átállás volt? 

Mindenre oda kell figyelni, nem ússzuk meg

A fent említett frissebb Index-cikk mintha azzal kisebbítené a műanyagkérdés súlyát, hogy a klímaváltozás fontosságához hasonlítja. Sok okosat leírnak, de ez érthetetlen és igazolhatatlan. Ez nem hogy nem érv a műanyagcsökkentés ellen, hanem sőt, inkább figyelmeztető jelnek kellene tekinteni. Arra figyelmeztet, hogy a műanyagszemét a klímaváltozás mellett is látható globális problémává lépett elő. Tengeri élőlények kiirtásával idéz elő ökológiai katasztrófát, illetve azon élőlények révén, amelyeket nem öl meg, bekerül a táplálékláncba.

Ezekben a zöld dolgokban ez a legidegesítőbb, de a legfonotosabb is. Nem adhatunk részmegoldást, mert részlegesen kihálni, részlegesen összeomlani nem lehet. Ezért povedálnuk a globális műanyagkérdésről is egy budapesti témájó blogon.